Beavatási Terem

Irving főmágus szerint nagy megtiszteltetés, hogy rész vehetek egy beavatáson, de én valahogy nem tudok ennek annyira örülni. Annyi rémtörténetet hallottam már, hogy mi történik, ha valaki elbukik és .......és, jobb nem is a falra festeni az ördögöt.
Persze én is átestem már ezen, de akkor a lelkem az Enyészetben járt és nem fogtam fel, hogy mi zajlik itt a teremben, és mivel sikeresen túlestem rajta, nem gondoltam bele, hogy mi történhetett volna. De most kívülállóként kellett végig néznem és már attól is kilelt a hideg, hogy mennyi templár állt készenlétben. Nagyon is tisztában voltam, hogy miért.
Leonard nagyon tehetséges tanonc volt és biztosan finom csemege lenne valami démonnak, aki erre a világra vágyakozik. A fiú, mikor belépett próbált magabiztosnak látszani, de én látta rajta, hogy nagyon sápadt, de hát mindenkiben van félsz, mikor erre sor kerül.
Mikor rám esett futó pillantása bátorítóan biccentettem neki, aztán igyekeztem a háttérbe húzódni.
Nagyon reméltem, hogy minden rendben fog zajlani és ha vége, egy újabb avatott mágussal leszünk gazdagabbak és nem egy fiatal élettel levesebbel.
Mikor mindenki elhelyezkedett Irving főmágus engedélyt adott, hogy Leonard elkezdje.
A légy zümmögését is meg lehetett hallani a teremben, én meg csak arra eszméltem pár perc múlva, hogy úgy szorítom a mágusbotom, hogy teljesen elzsibbadt a kezem.
- Már lassan vissza kellene térnie. - mordult fel a tőlem nem messze álló templár, miközben a főmágusra nézett.
- Adjunk még egy kis időt. - mondta halkan Irving, de nem vette le aggódó szemét a mozdulatlan fiúról.
~ Leonard siess, kérlek! Meg tudod csinálni! ~ mantráztam magamban rettegve a következményektől.
- Nagyon ügyes fiú. - szólaltam meg én is, hogy időt adjak Leonard-nak. - Sikerrel fog járni.

Az elmúlt hetek eseményei után szerintem senki sem orrolt volna meg rám azért, hogy ha világgá megyek, és letelepszem egy olyan lakatlan szigeten, amit én magam fedezek fel, és látok egyedül a következő ezer évben. Szerencsére ennyire azért nem ijeszt el könnyen a kötelességemtől pár rossz tapasztalat, ám azt el kell ismernem, hogy ebben a teremben lenni egy fiatal mágussal, aki a beavatását várja...
~Szedd össze magad! Teremtőm! Legalább olyan görcsösen szorongatom a baltámat, mint az a csinos mágushölgy ott szemben a botját. Hogy is hívják? Anna? Alona...? Alora! Ez lesz az!~
-Nem sietünk sehova... - felelem, hogy megnyugtassam őt egy kicsit, aztán összeszorított fogakkal fordítom vissza a tekintetem a mágusra, kinek tudata ki tudja min megy keresztül a másik oldalon.
~Tényleg vissza kéne érnie már!~
A többi templomossal egyszerre emelem meg kissé jobban a fegyverem, mely ragyogni kezd. Időközben minden kard, pallos, és buzogány követi ezt a példát, a lovag pedig, kinek a hálátlan feladat jutott, hogy elvégezze a feladatot, előrébb lép.
-Szerintem még... - kezdek bele, de aztán leintenek a többiek. Igaz ami igaz, ők jobban tudják, de szerintem még akkor sem kéne. Lehet várni kéne még pár percet...vagy legalább egy felet. Sokkal többet persze nem, hisz senki sem szeretne egy szörnyszülöttel megbirkózni.
-Minden rendben lesz...
A fiún továbbra sem látom semmi jelét annak, hogy kitörni készülne belőle valami. Ami azt illeti, kimondottan békésnek tűnik, mintha csak álmodna, ami furcsa, mert a szellemvilágot mindig inkább egy lidércnyomásnak képzeltem el. Ő ezek szerint jobban viseli, mint én tenném. Közben a lovag a fiú háta mögött lassan csapásra emeli a fegyverét.

Az ideges megnyilatkozásomra a megnyugtató válasz valahonnan szemből jött, és én rámosolygok a fiatal templárra, aki legalább szóra méltatott és aki láthatóan legalább annyira feszült mint én, bár igyekszik titkolni.
Viszont a többiek le nem veszik a szemüket Leonard-ról és már látom is, hogy a fegyvereik ragyogni kezdenek, ahogy felkészülnek és Irving főmágus, bár láthatóan habozva, de hátrébb lép.
~ Nem! Még várni kell! Érzem, hogy meg tudja csinálni, hogy most nagyon küzd! ~ nézek a még mindig elrévedve álló fiúra, akinek halántékán megjelenik egy verejtékcsepp.
- ÁLLJ! - csattan fel a hangom, ahogy még magamat is meglepve, bátran előrébb lépek, hogy megakadályozzam a lesújtani készülő katonát. - Várjatok csak egy percet! Hiszen ő mindent megtesz! Kérem, csak egy percet! - lépek még közelebb, hogy ezzel is nyerjek egy kis időt, majd az előbb engem megszólító temlárra nézek. - Kérem! Nagyon tehetséges! Meg tudja csinálni, de maguk nem tudják, hogy milyen démonokkal kell megküzdeni. Nem mindig olyan egyszerű, hogy csak megyünk és jövünk! Főmágus! Kérem! - nézek könyörögve Irvingre is.
Leonard közben felnyög és remegni kezd, majd megint megmerevedik.
- Mindjárt visszatér. - mondom reménykedve.

Olyan feszült vagyok, mint egy kihúzott íj, ezért nem csoda, hogy kissé összerezzenek a csinos varázslónő kiáltására. Komolyan, majdnem elejtem a baltámat is. Bren barátom persze nem tágít, és látom rajta, hogy ha kell levágja a nőt is, csak végre megszabadulhasson ettől a démontól. Valahol meg tudom érteni, de ennek ellenére közelebb lépek én is, és a baltát tartó kezemmel a fehér ruhás mágust tartom távol, a másikat pedig barátom vállára teszem.
-Had csináljam én - szólok halkan, mire minden társam csodálkozva néz rám, de aztán a társam hátralép, én pedig szép komótosan a tanonc mögé lépek, aztán lassan, nagyon lassan emelem meg a fegyverem. Fegyverem újra ragyogni kezd szép lassan, annak ellenére, hogy ez teljesen fölösleges, hisz látom rajta, hogy még ember, ilyenkor pedig ha fejbe vágják egy ilyen súlyos eszközzel, akkor bizony meghal, függetlenül attól, használom-e a képességeim, de jobb az óvatosság, nem igaz.
-Várj! - Kiált Irving, nekem pedig nem okoz gondot a dolog, hisz valójában még hozzá sem kezdtem a mozdulathoz. Amit ők láthattak, és én nem, hogy a fiú ekkor kinyitja a szemeit, és visszatér a valóságba.
-Minden rendben kölyök? - Kérdem halkan, mire ő fáradtan mosolyogva fordul hátra.
-Persze, mind...ÁÁÁÁ!
És ekkor ijedten ugrik előre, ahogy meglátja, milyen közel vagyok hozzá, és hogy őt épp készültem lecsapni.
-Beléd meg mi...ó, hogy ez? - Kérdem ártatlanul, és már le is eresztem, majd azon támaszkodva meg állok tovább.
-Közel volt, de úgy tűnik ma megúsztad.
Hamarosan a templárok, és a mágusok többsége távozni kezd, én azonban maradok a terem közepén, és tekintetem a nőét keresi a fehér ruhában. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy ő az, akivel beszélni szerettem volna korábban, és ha már itt van.
-Alora, beszélhetnénk egy percre? - Szólítom meg halkan, próbálva elkerülni a feltűnést.
-Nem zavarom soká. Jól tudom, hogy Redcliffe-ből származik igaz?

Mikor a férfi, aki az előbb időt ígért nekem előrébb lép, én elengedek egy megkönnyebbült sóhajt, hogy legalább ő meghallgatta a rimánkodásomat, hogy ne veszejtsen el, egy fiatal életet, mikor még egyáltalán nem biztos, hogy nem jön ki onnan épen és egészségesen.
Aztán szinte a levegő ismét megreked bennem és hatalmasra tágult szemekkel meredek rá, amikor felajánlja a társának, hogy ő akarja csinálni, ő akarja megölni Leonard-ot.
- NEM! – kiáltok fel és megpróbálok közbeavatkozni, de a társa, akit felváltott, durván odébb taszít, hogy majdnem elesek és mire visszanyerem az egensúlyom, addigra már csak a ragyogó kardot látom megemelkedni, majd leereszkedni, ahogy a főmágus mély hangja ismét megtöri a feszült csendet.
Szinte remegni kezd a lábam a megkönnyebbüléstől, ahogy látom, Leonard kinyitja a szemét, melyben nyoma sincs semmilyen démoni megszállásnak, tiszta kék, mint a tó tükre.
Mikor a fiú megugrik a fegyverek láttán, még majdnem el is mosolyodom, hiszen ez annyira ösztönös és emberi reakció a részéről.
Aztán lassan mindenki kisorjázik a teremből és én is összeszedem magam, számítva rá, hogy Irving alaposan meg fogja mosni a fejem, hogy egyáltalán bele mertem szólni, de nem bántam meg, hiszen, ha nem így lett volna, akkor…….
Megborzongtam a borzalmas gondolatra, hogy ártatlanul mészároltak volna le egy fiatalembert, csak pusztán félelemből, pedig ennyi templár és varázsló bármilyen démonnal elbírt volna, még, ha az át is jött volna a mi síkunkra.
Ezt feltétlen meg kell majd említenem Irvingnek.
A gondolataimban mélyedve haladok az ajtó felé, mikor a templár, akiről nem is tudtam most mit gondoljak, megállított.
- Öööö…..igen? Mi…..? Hogy Redcliffe-ből? Ja, persze. – bólintottam visszazökkenve a valóságba.
Az, hogy tudja a nevemet, eléggé meglepett azért, de jól is esett valahol.
- De előnyben van velem szemben templár. – előlegeztem meg egy mosolyt, mert az motoszkált bennem, hogy szándékosan húzta azzal az időt, amit tett. – Tudja a nevemet, de én nem a magáét.

Szerencsére sikerül elkapnom még a fehér ruhás nőt, igaz a tornyon belül nem láttam még olyat, hogy egy mágus ne állna meg, ha egy templár erre szólítja őt. Az viszont nem megszokott, hogy ilyen kedvesen mosolyognak rá utána, egészen meg is lep a dolog, és pár másodpercig csak bámulom őt némán, és csak akkor szólalok meg,a mikor már számomra is kezd kínos lenni a csönd.
-Mortimer - várom rá gyorsan, mintha ezzel akarnám behozni az előbb csenddel pazarolt másodperceket - Mortimer Sighard. A barátaimnak csak Morty. Szóval...
~Remek, tényleg onnan származik! Akkor talán segíthet! Mondjuk, tudom, hogy erre kicsi az esély, de valójában, fogalmam sincs, honnan indulhatnék ki. Az itt lakók közül még ő tűnik a legnormálisabbnak, és ha elhiszi nekem, hogy nem akarom bántani azt a lányt, hátha segít...~
-Szükségem lenne a segítségére. Tudom, hogy nagyon fiatal volt még, de a gyermekkorából, nem emlékszik véletlenül egy Kara nevű lányra? Könnyen lehet, hogy nem ez az igazi neve...viszont barna haja van, nagyjából olyan magas mint ön, és hasonlóan szép...barátságos arca van. Ó, és mágus... Nem olyan rég futottam össze vele Redcliffe-ben, de attól tartok, megijedt tőlem, és nem tudtam ide hozni. Nem tűnt közveszélyesnek...úgy értem, nem éreztem rajta, hogy bántani akarna másokat, de szerintem jobb helyen lenne itt.
A mondókám elmondása után figyelem az arcát, minden apró jel után, ami arra utalna, hogy titkolna valamit. Persze igyekszem ezt nem feltűnően tenni, sőt, még mosolygok is rá közben, ha másért nem, hát ezért, mert ő is mosolygott rám, és erre valahogyan ösztönösen így reagálok még mindig. Nem hiszem, hogy hazudna nekem, de azért jobb felkészülni minden eshetőségre. Nem szeretném, hogy még egyszer úgy átejtsen egy mágus, mint ez a "Kara".

Aztán csak állunk egymással szemben, mert a férfi csak néz rám megkukulva és én nem tudom, hogy ez most az előbbi események utáni sokkhatás, vagy én vagyok rá ilyen bénító hatással……mágia nélkül természetesen.
- Ááá! Mortimer! Morty….. – bólintok nagy komolyan, de mivel nem valószínű, hogy a barátjának tartana egy templár, így maradok a teljes nevénél. – Szóval Mortimer, először is köszönöm, hogy biztosítottál kis időt a fiúnak. – néztem a szemébe nyíltan, hogy tudja rájöttem a kis trükkjére és hálás vagyok érte.
Viszont a következő kérdésére elég nagy dilemmába kerültem. Bár szívesen segítettem volna neki és én is azon a véleményen voltam, hogy egy mágusnak a legjobb hely itt van a toronyban, ahol tanulhat, fejlesztheti a képességeit és szigorú felügyelet mellett, ha szükség van rá használhatja is, de azt nem szerettem volna, hogy valakit akarata ellenére hozzanak ide, főleg, ha már felnőtt emberről van szó, aki meg tudja ítélni a dolgokat a saját fejével is.
Mivel azonban, még egészen kis koromban kerültem ide, így végül is nem kellett döntenem melyik utat válasszam, mert ugyan barnahajú barátnőm volt a faluban nem is egy, de hogy az évek folyamán, milyen magasak lettek és valamelyikből mágus lett-e, hát ebben nem tudtam segíteni. Karára meg végképp nem emlékeztem.
Persze a bókokra elpirultam, hiszen itt, ezen a helyen ilyet nem sűrűn hall az ember, így aztán zavartan ráztam meg a fejem.
- Sajnos nem tudok segíteni Mortimer. Nagyon régen volt és ha volt is ilyen lány a faluban, nem emlékszem, ráadásul ha találkoztam is vele, vagy ismertem is, egy kislányt ismertem, hogy milyen lett felnőtt korára……..hát azt hiszem megérti, hogy erre lehetetlen felelni.
- De, hogyhogy nem tudta idehozni, ha nem állt ellen? Mert a szavai alapján nem csinált ilyet, ugye? – kérdeztem aztán kíváncsian, ahogy végig gondoltam a dolgokat, hiszen egy templárnak ez nem okozhat gondot.

-Mi? - Kérdem csodálkozva, aztán körbenézek, és amikor azt látom, hogy a társaim teljes apátiával haladnak tovább, nem foglalkozva azzal mit mind nekem a varázslónő, csak akkor válaszolok halkan:
-Ja, hogy az. Félek túlbecsül engem...nagyon nehéz ez a vacak, és eltart egy darabig, amíg az ember ráveszi magát, hogy dolgozzon vele...
Aztán a válla felett a kicsit még mindig reszkető, de percről percre felszabadultabb fiú után nézek, és megrázom a fejem.
-Bizonyította hűségét Andrasté-hoz, és a teremtőhöz. Tragédia lett volna úgy kezelni, mint egy árulót.
Aztán sajnos beigazolódik a félelmem. Látom rajta, hogy a kérdésnek nem örül, ugyanakkor nem nézem ki belőle, hogy hazudna nekem, és egyébként is teljesen logikus minden amit mond. Nem baj, nem is számítottam rá, hogy kapásból rávágja majd: "Kara! De igen, az a kis barna, aki folyton azt hazudta, hogy a bátyját megverték és otthon ápolja, ezért nem kellett iskolába járnia. A falu szélén él egy viskóban,t essék itt a térkép hozzá, és a másik búvóhelyéhez Denerim mellett. Mindig magamnál tartom, hátha szükség van rá.". Viszont, még mindig segíthet nekem.
-Valójában, lehet tudna. Tartja még valakivel a kapcsolatot a faluban? Én ott idegen vagyok, de magának hátha őszintén felelnének a kérdéseire...ami azt illeti, sokkal rokonszenvesebb mint én, főleg ha teljes harci díszben vagyok.
A kérdésre, hogy mennyire állt ellen Kara megvakargatom a tarkómat, és újfent ellenőrzöm, hogy már csak ketten maradtunk-e. Az utolsó templárok sokat mondó vigyorral az arcukon hagynak minket magunkra. Fogalmam sincs, mire gondolhatnak, de elmentek, és csak ez a lényeg.
-Félreértett...azt mondtam, nem tűnik közveszélyesnek. Sajnos ahogy rájöttem, hogy mágus, megtámadott...pontosabban, lebénított egy mágiával, és elmenekült előlem. Gyakorlatilag önvédelemből tette, ezért nem neheztelek rá érte, de nagyon fiatalnak tűnt, és veszélyes lehet, ha nem segítünk rajta. Szeretném megkeresni mindenképpen. Mostanra lehet visszamerészkedett a faluba. Mit szól? Volna kedve egy kis kalandhoz?
Megpróbálok közben biztatóan mosolyogni rá, de aztán belegondolok hogy nézhetek ki kívülről, és inkább feladom a dolgot.

Nem szándékoztam forszírozni, hogy direkt lassította a végrehajtást, mikor tiltakozni kezdett, csak sokat mondóan mosolyogva biccentettem felé.
- Mindegy végül is, akkor is köszönöm. – hajtottam meg a fejem, de aztán már egészen más jellegű ügyekre terelődött a szó, ami kicsit meg is lepett.
Azt, hogy tudta, honnan származom, még csak elfogadtam, hiszen akár a főmágustól is megtudhatta, meg amúgy sem titkoltam, de az, hogy ilyen témában hozzám fordul, egy mágushoz segítségért, már nem értettem.
Igaz, hogy mindig is hűséges voltam a Toronyhoz és soha nem követtem el komolyabb kihágást, de arra sem kért még senki, hogy áruljam el, vagy adjam fel egy sorstársamat.
Addig, míg nem volt tétje a dolognak, még nem is nagyon kellett ezen sokat gondolkoznom, de most arra kér, hogy kémkedjek a faluban?
Nagy szemekkel néztem rá, hogy ezt most komolyan gondolja-e, de nagyon úgy nézett ki, hogy igen és most kerültem igazán bajba. Ilyen döntést még soha nem várt tőlem senki. Ha nemet mondok, akkor megbízhatatlan leszek, aki segít egy kóbormágusnak, ha meg megteszem én érzem magam árulónak.
Még javában törtem a fejem, miként bújhatnék ki a dolog alól, mikor elmesélte, hogy miként zajlott le a találkozásuk és bár tényleg lojális voltam a Körhöz, azért alig bírtam elfojtani egy kis mosolyt.
- Tényleg nem lehetett valami bosszúszomjas kitaszított, ha csak egy sima bénító mágiával védte magát, hiszen valószínűleg, ha komolyan bántani akarta volna, akkor azt is megtehette volna. – bólintottam, majd kis gondolkodás után úgy éreztem meghoztam a döntésemet.
- Rendben van, elmegyek magával a faluba. Sokszor járok még vissza, hiszen a szüleim és az öcsém is ott laknak még. – válaszoltam a kérdésére is. – De csak akkor, ha hagyja, hogy meggyőzzem ezt a Kara-t, hogy jöjjön el velünk. Erőszakkal nem akarom idehozni, abban nem veszek részt. – szögeztem le és vártam mit mond erre.
Láthatóan a templár is bizonytalan volt magában és még elég fiatal, de tetszett az előbbi megmozdulása és én egyébként is szeretek segíteni másokon. Biztatóan mosolyogtam rá, hiszen ő is erőn felül próbálkozott.

-Nos...szóra sem érdemes...úgyhogy ne is nagyon emlegesse többet, főleg amikor más is hallhat róla - jegyzem meg, fejemmel a  lépcső felé biccentve, ahol a társaim távoztak. Azóta sem tudom kiverni a fejemből azt a hamiskás mosolyt, amivel engem illettek. Elképzelésem sincs, mit gondolnak, mire készülök idefent, ami...á mindegy, hagyjuk, van most fontosabb dolgom is!
~Hmm...úgy tűnik sikerült meglepnem szegényt. Furcsa, azt hittem ilyesmire csak a csillaghalak képesek, de neki tényleg majdnem akkorára nőttek a szemei, hogy szinte kitöltik az egész arcát.~
-Lehet, nem ismer mást...de amúgy, nem tűnt olyannak, mint aki bántani akar, inkább csak elszelelni. Nem lesz valakiből azonnal szörnyeteg, csak mert megismeri a mágiát, a legtöbbeknek nehéz elvenni mások életét, még önvédelemből is.
Azért örülök, hogy igent mond. Majdnem biztos persze, hogy abban a hitben él, nincs választása, valójában azonban bőven lenne, sőt, hisz erre az akcióra nem kértem engedélyt senkitől, ebben az esetben ugyanis sosem engednének el egyes egyedül, egy olyan varázsló társaságában, aki lássuk be, ha akarna, bármikor megszabadulhatna tőlem, én pedig nem vagyok elég tapasztalt hozzá, hogy megakadályozzam ezt.
-Rendben van - egyezek bele - én is úgy gondolom, hogy az erőszak nem vezethet célra.
~Ha pedig mégis arra kerülne sor, arra ott leszek én.~
-Nos, akkor ne vesztegessük az időt! Úgy gondoltam, holnap akár már indulhatnánk is. Egyébként, ha sikerül meggyőznie a lányt, és visszahozni ide...nos, a parancsnok nagyon hálás lesz, ebben egészen biztos vagyok. Egy napon talán főmágus is lehet kegyedből...

Nem is tudom mi ütött belém, hogy igent mondtam ennek a templárnak, akinek, csak most jutott eszembe, hogy a nevét sem tudom. De már nem visszakozhattam, hiszen láttam, hogy mennyire megörült a dolognak, hogy talán az én meggyőzésemmel, könnyűszerrel visszatéríthet egy eltévelyedettet a Torony falai közé.
- Már holnap? – döbbentem meg, mert nem készültem ilyen gyors távozásra. – Öööö…..nekem ott vannak a tanoncaim, meg aztán Irving főmágussal is meg kéne beszélnem még pár dolgot, de ha már minden el van intézve…… - bizonytalankodtam.
Mindig ez volt, ha ki kellett tennem a lábam a viszonylagos biztonságból, még akkor is, ha a szüleimet mentem meglátogatni. Persze az úton, meg otthon már jól éreztem magam, de ehhez el kell határoznom magam, ami kicsit nehezen ment.
A szavai nagyon jól estek, igaz azért nem ájultam el magamtól, de tagadhatatlan, hogy ritkán hall ilyet az ember.
- Nem pályázom a főmágus babérjaira. – mosolyogtam most már egészen kedvesen a férfira. – És ne mondja nekem, hogy kegyed, mert zavarba jövök. De, akkor megyek és összekészülök. – léptem párat az ajtó felé, de aztán megtorpantam. – Még nem is tudom a nevét? – néztem rá kérdőn.
Aztán, még mindig a hirtelen jött utazástól kicsit bódultan igyekeztem a hálótermem felé.

-Így is rengeteg egérutat kapott - felelem, annyira lezseren, amennyire csak tudom. - A tanoncai pedig...hát, tényleg nagyon sajnálom, hogy elrabolom tőlük a legkedvesebb mosolyú tanárnénit, de nyilván meg értik majd, hogy egy társuk megmentése nagyon fontos, és a legjobb segítségére van szükségem.
Lehet egy kicsit túlzásba vittem a bókot, már csak azért is, mert szegény annyira zavarba jön, hogy elkezd hülyeségeket beszélni.
-Mortimer - mutatkozom be ismét, türelmesen - de semmi baj, szerintem is hosszú, és szokatlan. Legyen inkább Morty rendben? Főmágusnak pedig egyenlőre túl fiatal, de később...no, de hagyjuk ezt, mennem kell nekem is szedelőzködni. Akkor reggel találkozunk a kapuban, rendben?
Ha nincs több kérdése, magára is hagyom...illetve gondolom együtt megyünk le a lépcsőn, hisz nincs más út, de aztán! Aztán nekem tovább kell mennem, hisz az én lakrészem jóval lejjebb van a toronyban...

Másnap reggel, jól megpakolva várom őt, egy szekéren ülve. Elég élelmet viszek mindkettőnknek az útra, és persze a fegyverem, és páncélom is velem tart, meg némi Lyrium is, melyet valójában neki pakoltam be hivatalosan, de azért én is szemezek a kék löttyel, melyen hívogatóan csillan meg a hajnali nap fénye.
~Hmmm...csak egy korty...ó itt is van! Akkor majd máskor.~
-Jó reggelt! - Köszöntöm a mágust mosolyogva, majd kezem nyújtom felé, hogy felsegítsem a szekérre.
-Ígérem, gyorsan visszahozom.

- Jaj, persze! Milyen lyukas fejű vagyok! – pirulok el még jobban, mikor hirtelen eszembe jut, hogy már egyszer bemutatkozott, csak a nagy meglepődésemben teljesen kiment a fejemből. – Azért hála a Teremtőnek, nem mindig. – igyekszem megnyugtatni, mielőtt elkönyvel valami hóbortod asszonyszemélynek. – Morty. – ismétlem meg, hogy szokja a nyelvem, de a zavarom csak nehezen múlik, ezért inkább csak bólintok a továbbiakra és elhúzom a csíkot, hogy megtegyem az előkészületeket a holnapi induláshoz.

Az izgalomtól alig bírok aludni, így nem okoz nagy gondot, hogy időben felkeljek és egy gyors mosakodás után, magamhoz vegyem a tarisznyámat, melyben a különféle főzeteket és növényi porokat tartom, a kulacsomat és a mágusbotomat, mely vasbarkából készült és a vége különös csavarba megy át. Az így keletkezett résbe egy smaragdkő lett beleillesztve és megbűvölve. Nagyon szerettem ezt a botot, hiszen már jóformán a részemmé vált, melynek hatására varázserőm jócskán felerősíti, ha használnom kell.
Azt hittem én érek a kapuhoz először, de mikor lesietek, már látom, hogy Mortimer megelőzött és egy szekérre ülve vár rám.
- Jó reggelt! – válaszoltam az izgalomtól feszülten, de ugyanakkor vidáman. – Nagyon bízom benne, hogy így is lesz. – mosolyogtam vissza a lovagra, míg a segítségét elfogadva felléptem a kocsira és leültem. – Látom semmiben nem fogunk hiányt szenvedni. – mutatok körbe a csomagokra, melyek a felét elfoglalják a helynek. – És nem hiszem, hogy veszélyes lenne az út. Nem olyan rég jártam meg egyedül és semmi különöset nem láttam, Nyugodt vidék. – jegyeztem meg.

-Nem hiszem, hogy egy templár, és egy bűbájos nagy bajba kerülhet, de azért én is örülök neki, hogy eseménytelen útnak ígérkezik ez. Viszont nem árt, ha elindulunk...
~Mielőtt még valaki kérdezősködni kezd, mi a fenét művelek.~
Megrántom a kantárt, és már indulunk is. Még vetek egy utolsó pillantást a tó közepén lévő szigeten elhelyezkedő torony felé, de aztán inkább az útra figyelek, és hajtom a lovakat előre.
-Egyébként, így alig ismertem meg. Valahogy a fehér ruhában sokkal szembetűnőbb.
~Bár gondolom pont ez a lényeg, a barna szövet és bőr ruhák sokkal hétköznapibbak, mint az a szemkápráztató szerelés, ami a mágusokra jellemző. Valahol elég dörzsölt, hogy ilyen viseletre szoktatják őket a toronyban, hogy aztán mindenhol felismerjék őket, ha elhagyják azt. Na nem mintha az én rendem tagjait nehéz volna kiszúrni.~
-Kapaszkodjon, szeretnék napnyugta előtt odaérni! GYÍ!

//Folytatás: Bella Tavernája//