Porváros

Nem kimondottan szerettem a Porvárosban lézengeni, mivel lássuk be, elég lehangoló hely. Viszont igyekeztem arra gondolni, hogy az itt élő koldusok viszont mennyire szerethetik, amikor mégis eljövök, és reméltem, hogy ez így nem tesz beképzelté, hiszen csak annyiról volt szó, hogy ilyenkor mindig volt nálam néhány érme, amit szétpotyogtattam közöttük, azzal a pár cipóval, süteménnyel, amit lepakoltam a polcról. Azért annak örültem, hogy legalább ők örülnek, bár meg kell vallanom, viszonylag kevés időm volt mindig, hogy velük foglalkozzam. Most is több minden várt rám. Először is a csokis kalács.
-Különleges ízesítésű, kifejezetten az alkalomra készült - nyújtottam át a sötét ábrázatú fickónak, akiről mindenki tudta, hogy gengszter, de persze mindenki úgy tett, mintha becsületes harcos lett volna a Holtak Légiójában.
-Köszönöm, Moreen kedves - vigyorgott rám, mintha tényleg csak a nagymamájához készülne a finomsággal. - Remélem, minden a helyén van. 
Sosem ment neki a virágnyelv.
-A töltelékre külön gondot fordítottunk a megbeszéltek szerint - bólintottam szelíd mosollyal. - A szeletelésnél éppen ezért legyenek nagyon óvatosak, hogy tökéletesen tudják szervírozni. 
-Ne aggódj, odafigyelünk rá. Mennyivel tartozom?
-Két arany.
Innen az utam tovább vezetett, bár nem egészen tudtam, hogy pontosan kit keressek, mivel ő nem tartozott a szokott vásárlók közé. Egy embert kellett keresnem, egy nőt, hogy átadjak neki különleges áfonyás muffint, aminek a közepén volt egy kis üvegcse áfonya helyett, tele a leghatásosabb hallucinogén és gyötrő fájdalmat okozó méreggel, amivel valami szökevényt akar kezelésbe venni. Bár ezekre a részletekre nem voltam kíváncsi, úgyhogy a küldöncöt hamar félbe is szakítottam. Sosem akartam tudni a részleteket, úgy nehezebb volt végezni a rám bízott munkát. Ha voltak is erkölcsi fenntartásaim, az ,,Amiről nem tudok, amiatt nem fájhat a fejem" mindig bejött. Itt is sikerült még meggyőznöm magam, hogy biztos egy veszélyes szökevényről van szó, aki, ha nem kapják el, romba döntené egész Orzammart.
Nem estem kétségbe, hogy esetleg nem találom meg, hiszen nem sok ember járkált errefelé, és valóban, hamarosan meg is találtam a személyt, akire illett a leírás: ember is volt, nő is volt. 
-Üdvözlöm - köszöntöttem a vörös hajú harcost, mint egy régi ismerőst, és a kosaramból előhalásztam a muffint. - Megérkezett a megrendelt sütemény, különleges áfonya ízesítéssel. A tésztája nagyon lágy, ezért kérem, vigyázzon a szállításával. És összesen három aranyat kapok.

A Veszedelem ideje óta nem jártam Orzammar-ban, de most meg kellett látogatnom az itteni Káptalan, hogy utasításokat kézbesítsek a Denerim-i Tisztelendő anyától.
Meglepően jól teljesített a törpék körében az itteni Káptalan, ami nagy megelégedésre szolgált és további térítésre ösztönözte a papokat.
Mikor a feladattal végeztem, úgy gondoltam nem árt, ha benézek Porvárosba is, hiszen soha nem tudhatja az ember mibe botlik ott, és az olcsó beszerzéseknek én sem vagyok az ellensége, rám fért volna pár új szerelés.
Persze soha nem veszélytelen belépni ezen helyre, még azután sem, hogy a bűnbanda fejét annak idején lefejeztük, de hát azt is tudni kell, hogy ezeknek a szerencsétleneknek sok más választásuk nincs, ha túl akarnak élni, így nem árt a kellő óvatosság és, ha valakinek helyén van a szíve és az esze……na meg kéznél a fegyvere.
Egyelőre céltalanul mászkáltam, míg meg nem ütötte az orromat a frissen sütött péksütemények illata. Ez eszembe juttatta, hogy milyen rég nem ettem és összeszaladt a számba a nyál. Gyorsan arrafelé vettem az utam, amerről az illatok érkeztek.
Mikor odaértem egy fiatal törpe lányt pillantottam meg, aki ahogy meglátott, azonnal felém vette az irányt és egy szimpatikus sütit nyújtott át, amit már épp mosolyogva el is akartam venni, mikor meghallottam az árát, lehanyatlott a kezem és a torkomon akadt a köszönöm szó.
- Hogy mi???? Három arany, ezért? - böktem a muffinra. - Akármilyen finom az a töltelék, ennyit azért biztos nem ér, hacsak nem nem varázsporral van töltve. - tréfálkoztam, hogy vegye a lapot, mennyire túllőtt a célon. Igaz idegen vagyok itt, de azért nem kell ennyire lehúznia.

//Csak zene//
Habár nem szokásom, most a világosban tekeregtem az erdőben. Éjjel találtam egy kifosztott karavánt néhány halottal… Gondoltam, utána járok a dolognak, így két kezembe fogva vizsgáltam meg a tárgyakat.. Egy kettő hasznosnak vélt –vagy szép- dolgot el is raktam, például szalagot, kötelet. Aztán átváltoztam és mélyen magamba szívtam az illatokat. Neki veselkedtem az erdőnek, puha mancsaim zajtalanul érintkeztek a földel és az avarral. Ügetve haladtam, ám valahogy tudtam, hogy azok, akiket keresek, messze vannak még. Azért erőmet félig tartalékolva, érzékeimet maxra állítva haladtam a sűrűben, mint egy árnyék. Ösztönösen tudtam, hogy merre haladjak, a vadászat már a bőröm alá, izmaimba, zsigereimbe, vérembe ivódott… Senki nem törölheti ki belőlem, vagy veheti el tőlem ezt az ösztönt… Ahogy a kíváncsiságot és a kalandozás ösztönét sem! Határozottan követtem már-már alig érezhető illatokat, de a nyomok –lábnyomok, letört kis ágak, sőt itt-ott némi vizelet- továbbra is jó úton vittek engem a megoldás felé. Mármint ahogy én azt gondoltam. Úgy egy órán át baktattam az erdőben, mikor hangokat hallottam meg, nem messze előttem. Füleim hegyeztem egy kicsit, majd ügyesen felmásztam egy fára, s ott, a magasban közelítettem meg a tábort. Mivel egy idő után a következő fa túl messze volt, kénytelen voltam a földön folytatni feléjük az utamat. Azt hittem, én vagyok a vadász, így nem számítottam arra a vékonyka kis zsinórra a fűben, melybe bele léptem.. S amely aztán hátsó lábamra szorult, hurokként. A hirtelen rám szoruló dologtól ijedten ugrottam volna előre, de nem tudtam. Zajomat egyből meghallották, s indultak is felém. Nem volt hát más választásom, elkezdtem visszaváltozni. Mire elértek hozzám, épp véget ért az átváltozás, s már nyúltam volna kardomhoz, mikor arcon rúgott az egyik. Fájdalmas nyögéssel estem arrébb, s egy pillanat múlva már egy zsák került a fejemre. Éreztem, hogy elvették tőlem a dolgaim, miután megkötöztek. Féltem.. nagyon-nagyon régen nem voltam már ilyen kiszolgáltatott.
Amikor legközelebb levették rólam a zsákot, sötét helyen voltunk.. Sötét és meleg volt itt, nem ismertem fel. Vadul próbálkoztam kiszabadulni, de a kötelek csak felsértették a kezemet, legalább is eleinte… Egy fal mellett ültem, ők meg nem messze tőlem. Körbe pillantottam a helyen.  Ahogy láttam, a lábam kevésbé erősen volt megkötözve.. Így azt némi mocorgással meglazítottam, s mikor nem figyeltek, mintegy törökülés félébe húzva a lábam, hajoltam le oda és fogaimmal lazítottam tovább a csomón. Pár perc múlva a lábam már szabad is volt! Nem is kellett több, a falnak támaszkodva lassan felálltam, s hangtalanul elsurrantam a néhány pojáca mellől… Kéne valami éles, amivel leszedem a kezemről a kötelet, s visszaszerzem a dolgaim..