Északi út

Fáradtan roskadtam le a fa tövébe, hátizsákomat laza egyszerűséggel ejtettem magam mellé. Úgysincs benne semmi törékeny. Ha meg mégis, nos, sok hasznát úgysem vettem volna. Az Északi út bőven látótávolságon belül volt, talán nem a legbölcsebb dolog most. Kivételesen azonban konkrét úti célom volt, amihez pedig jól jött, ha követem az ösvényt. A Partvidék... ott még úgysem nagyon jártam, és mire odaérek, talán a kedvem is megjön a hajókázáshoz. Állítólag sokan menekültek a vízen túlra, talán ismerős is akadna odaát. De mire mennék vele?

De az sem épp biztató, hogy egy valószínűleg már fanatizmusig bőszült templárius van a nyomomban. Lehet, hogy eddig szerencsém volt, de előbb-utóbb el fog fogyni az is, mind minden más is. Elvégre ez a természetes. Azokról a banditákról nem is beszélve. Na jó, most csak egybe futottam bele, és ahol egy van, ott általában több is akad. Ráadásul sikerült úgy meglepnie engem a fickónak, hogy ijedtemben csak egy dolgot tehettem: varázsoltam. Persze miután a mágia megbénította szerencsétlent, biztosra mentem, egy jókorát odasóztam a fejére a botommal. Csak egyszer álljon mellém a Teremtő, úgy igazán, akkor hagyná, hogy az ütés miatt kiessen a fejéből a találkozásunk pontos részletei. Még a végén a banditák is utána erednének, hogy miután elfogták, megpróbálják pénzre váltani a templáriusoknál. Vagy zsarolni a kis titkával, vagy... neeeem, itt bőven elég véget vetni a gondolat menetnek, nem akarok jobban belegondolni. A fene enné meg azt az élénk fantáziámat. Fejemet felhúzott térdeimre hajtom, miközben nagyot sóhajtok.
- Ezt nem hiszem el... miért mindig én?! - kezdek belesüppedni az önsajnálatba. De ez csak pillanatnyi gyengeség, megtanultam már, hogy jobb, ha tudatom a környezetemre is figyel, mielőtt templáriusok kezdenek potyogni az égből.

Gondolataim eközben valahogy visszaterelődnek az utazás felé. Egy új élet egy új helyen. Elvégre mi is köt ide? Semmi. Csakhogy józan eszem is felébred és közbeszól. Ne álmodozz te lány! Ott miért lenne jobb? Hitehagyott lennél ott is, és amint lebuksz, üldöznének. Egy idegen környezetben pedig hamar el is csípnének. Se barát nem lenne, aki elrejt, se kapcsolatok, amiket felhasználhatnál. Na nem mintha itt bővelkednék olyanokból. De Fereldent, legalábbis a vadon részét egész jól ismerem már, ennek köszönhetem a szabadságom is. De ha már elindultam, hát követem a tervezett útvonalat, ott meg majd kitalálom, hogyan tovább. Legalább néhány napnyi ágyban alvás és rendes étel lelket önt belém. Csak jussak el addig. Mondjuk banditák meg templáriusok nélkül. Olyan nagy kérés lenne? Csak most az egyszer.

Máskor mindig olyan éber vagyok, de most túlságosan lefoglalt a komor jövőképek kibogozása. Vesztemre. A vadon valamilyen apró-cseprő jelekkel elárulja, ha idegen jár benne, de ezekre most nem figyeltem fel. Vagy csak túl közel maradtam az úthoz, és ott nincsenek ezek az árulkodó dolgok. Akárhogy is, a fehér füst meglehetősen váratlanul ért, ahogy a hang is. Annyira azért gyors felfogásom van, hogy tudjam, valaki megtámadott, és aligha a bandita. Ahogy az lenni szokott, a ne mozdulj felkiáltásra pontosan az ellenkezőjét tettem - felpattantam és egy gyors perdüléssel a hang irányába fordultam. A botért még nem is nyúltam, utána pedig már esélyem sem volt. Először is azért, mert az alak gondolkozás nélkül ketté vágna, ha egy picit is a fegyverem felé merészelnék araszoli ujjaimmal. Másodszor is azért, mert amint megláttam, kibe is botlottam bele, teljesen ledermedtem, mintha saját remek paralízis varázslatom hatása alá kerültem volna.

Szemtől szemben sosem láttam egyik üldözőim sem, a folyamatos halálhírek is csak utólag jutottak el hozzám szájhagyomány útján terjedve. Egy templáriust azonban elég nehéz bárki mással összekeverni. Megtalált! Itt van! Most mi a csodát csináljak? Játsszam el a riadt áldozatot? Hát, a félelmet nem kell tettetni hozzá. A templáriust azonban ennyivel nem tudnám átverni, ebben biztos. Főleg, hogy valószínűtlen, hogy személyleírás nélkül küldték volna utánam. Meg is jegyzem magamban, hogyha valami Teremtői csoda folytán megúszom ezt az egészet, képzetlenségem ellenére nekiállok kidolgozni vagy tucatnyi álca varázslatot. Csakhogy ahhoz előbb megint kereket kellene oldanom. Amire nem sok esélyt látok egy fegyvert nekem szegező templáriussal. Az arcából ugyan nem látok sokat, de elég volt az a tekintet... csoda, hogy nem kaszabolt le egyből. Legalább ezért jár némi tisztelet neki.

Őszintén szólva nem is hibáztatom azért, ahogyan érez, hiába nem ismer, nem tudja, milyen vagyok. Már én se számolom, mióta is tart ez a fogócska, ami megkeserítette mindannyiunk életét. Versenyezhetnénk, ki veszített többet, de ez sem vigaszt, sem megoldást nem jelentene. Hibás a rendszer, mondhatnám, de van egy olyan érzésem, nem én fogom felújítani, és nem ebben a pillanatban történik meg. Pedig de jó is lenne. Ki tudja, talán ideje feladni, és szembenézni az ítélettel. Belefáradtam már ebbe az egészbe, így se úgy se lesz normális életem. Nem, ez badarság, ezt ki kell vernem a fejemből. Anyám nem azért kockáztatott és áldozott fel oly sok mindent, hogy gyáva mód megadjam magam a fogságnak vagy a halálnak. Eszes lánynak nevelt, csak kitalálok valamit. Először is időt kell nyernem, amíg megint tudom használni az erőm.
- Ez valami tévedés... - kezdek bele remegő hangon, ezt se kell tettnem, hiszen a szívem is a torkomban dobog, a gyomrom pedig egy csomóba rándult. - Én nem bántottam senkit. Azt a banditát kivéve, de hát senki sem hagyja magát kirabolni, ugyebár?

- Az, egy nagyon nagy tévedés. Az egész mizéria az. - bólintok nagyon határozottan, kár, hogy ennek erején és meggyőzőképességén sokat ront, hogy a falnál is fehérebb vagyok, és a hangom sem épp mérhetetlen önbizalomról árulkodik. Tudom én jól, hogy nem gyilkossággal vádolnak, hogyne tudnám. Csupán az a bűnöm, hogy létezem egy különleges... képességgel? Adománnyal? Átokkal? Ki miképp tekint rá. Démonok... mindig ezekkel kell jönniük. Mint egy mumus, amivel a gyerekeket ijesztgetik. Csak itt minden thedasira hatással van a rémmese. Rendben, elismerem, démonok vannak és veszélyesek, de attól még nem vagyok egy eleven veszedelem. És különben is, ilyen alapon minden fegyverest is be lehetne zárni, mert rájuk tör az őrület és mészárlásba kezdenek. Beköszöntene egy szép békés korszak, amikor csak a kocsmában verhetnék szét egymást ököllel a túl sokat vigadó cimborák.

A közeledő ifjút talán hamarabb észre is veszem, mint a templárius, de sok figyelmet nem szentelek neki. A helyzetemen a közönség most inkább csak ront, semmint segít. Már csak az hiányzik, hogy ujjal mutogassanak rám, hogy ott a banya. Azonban teljesen más fordulatot vesznek az események. Az éjfattyak hallatán jóformán a lehetetlen történik meg, még jobban elfehéredek. Pedig azt hittem, már tényleg minden vér kifutott az arcomból. Vehetném ezt Teremtői közbeavatkozásnak is, de valahogy a különös humort, vagy épp fintort nem tudom értékelni. Pedig ajándék lónak nem illik a fogát nézni. Az ifjú és a templárius közötti beszélgetést némán hallgatom végig. Jajj de jó, még több mágus vadász fog jönni. Amilyen szerencsém van, maga Ser Gregoirt fog feltűnni egy kisebb sereg élén. Meglepő módon ez mégis csak egy háttér gondolat marad. Lelki szemeim előtt egyre többször és többször bukkan fel előttem az éjfattyak képe, és a pusztítás, amit képesek véghez vinni. A szomszéd farmon lévők már halottak. A fene vinné az élénk fantáziámat, máris látom magam előtt a cafatokra tépett szerencsétleneket. Pozitívum, hogy az arcom végre kap egy kis színt: zöldet. Talán emiatt van, hogy gépiesen nyújtanám magam mögé kezem, és csak lassan jutnak el a tudatomig foglyul ejtőm szavai. Ám amikor végre fel is fogom azokat, egy röpke pillanatnyi elképedés után már rántom is vissza a kezem. Minden keserűségem és haragom azonnal felháborodásba megy át.
- Megőrült jó ember? És mégis hogy akarja egyedül megvédeni azokat a szerencsétleneket a fattyak elől? Főleg, ha egy nagy is van velük! Pláne, ha az a nagy... nagyon nagy! A farmon élőktől aztán ne számítson harctudásra, jobb is, ha ők nem is próbálkoznak ilyesmivel, csak felkoncolnák őket, azzal meg mit érnének? Szüksége lesz segítségre, és abból most csak egy van. - Érdekes módon meg se próbálok a botomért nyúlni, ellenben önuralmam elvesztettem annyira, hogy az utolsó szavaknál dobbantsak is egyet. Lothering, az otthonom elveszett. Akiket ismertem, és akiket még kedveltem is elmentek, vagy így, vagy úgy. Anyám, az egyetlen családtagom, aki volt, halott. Az éjfattyak miatt. És most hagyjam, hogy megint áldozatul essenek nekik? Nem. Remegni fogok, mint a nyárfalevél, és állandóan a menekülés gondolata fog a fejemben járni, de mégsem nézhetem tétlenül, hogy úgy járjanak mint én. Mint mi. Nekem meg már úgyis mindegy, nem igaz?

Meg sem próbáltam elnyomni elképedésem. Így utólag belegondolva, nem a legjobb megközelítést próbáltam, de Andraste nevére, most ítélt halálra mindenkit. Magát, engem és a családot. Egyedül nem lesz képes csodát tenni. Indulatos nyelvem azonban még időben megfékeztem, ugyanis elhittem a templáriusnak, hogy habozás nélkül kivégezne, hacsak megnyikkanok. Habár szívesen okoznék minél több gondot foglyul ejtőmnek nem teszem. Először azért, mert a makacssága okozta döbbenet még mindig erőteljesen kifejette leblokkoló hatását, másrészt, mert ahogy kezdtem visszanyerni a gondolkozás képességét, be kellett látnom, semmit nem érnék el, azon kívül, hogy a magam és a férfi erejét is fogyasztom. Harc - illetve remélhetőleg szökés - előtt ez nem túl jó ötlet. Így hát kénytelen-kelletlen, megindulok a templáriussal, komor, haragos szótlanságba burkolózva.

Alighogy túl jutottam az utánam küldött mágus vadász okozta döbbeneten, amint a farmhoz értünk, jött a következő, jóval nagyobb hideg zuhany. Már a lemészárolt állatok is szív és gyomorfacsaróak voltak, de ahogy megláttam a szerencsétlenül járt napszámosokat is, mintha újabb és újabb öklök csaptak volna a gyomromba, újabb és újabb markok csavartak volna a szívemen. Aztán megpillantottam azt, aki még nem lehelte ki a lelkét. Őszintén szólva nem tudtam volna megmondani, őt sajnálom-e jobban, vagy a holtakat. Költői kérdésemre hamar pontot tett a böszme szürke lény. Már attól is inamba szállt a bátorságom, hogy léptei alatt érezhetően megremegett a föld. Azt már említeni sem kell, hogy a szemem láttára tépett ketté egy embert játszi könnyedséggel. Hogy hogyan maradtam eszméletemnél? Magam sem tudom. Abból se nagyon fogtam fel sok mindent, hogy mint akit hipnotizáltak, úgy figyeltem, amint a férfi letépett két lába messzire repül, majd tekintetem lassan visszavándorolt a szörnyetegre. Nem tudom, a látvány, vagy a ropogó csontok és a szakadó hús hangja volt-e az, amitől majdnem öklendezni kezdtem, de  legalábbis rosszul éreztem magam és gyengének. Aztán az a valami ránk nézett. Pontosan ránk. Hiába tudtam, hogy futni kell, a földbe gyökereztek a lábaim. Legalábbis az első óráknak tűnő pillanat után, azután működésbe léptek túlélő ösztöneim. A botomat még nem is hiányoltam annyira, kezeim szabadságát viszont nagyon is. Így nem lehet varázsolni, futni is alig. Pedig megpróbálhattam volna lebénítani, és legalább nyerünk egy kis időt, de a templárius makacssága közbe szólt. Nem maradt más, mint futni, ahogy a helyzetem engedte és nem orra bukni, mert akkor ott mindennek vége.

Nem voltam benne biztos, hogy a föld alá rejtett helység mennyire fog megóvni minket, jobb ötletem azonban nekem se volt. A kiröppenő konyhakés láttán azonban némileg fellélegezve rá kellett jöjjek, akadtak még túlélők. Fogva tartóm udvariasan előre engedne, csak arról feledkezik meg, hogy hátrakötött kezekkel nem csak futni de mászni is nehéz. Az első lökés azonban hamar meggyőz róla, hogy jobb, ha indulok, hiába nézek rá azzal a bizonyos ezt most komolyan gondolta tekintettel. Szerencsém is eddig tartott esések terén, fájdalmasan puffanva érek földet lent. És ha ez nem lenne elég, mire feleszmélek belső morgolódásomból, már ki is vagyok kötve. Ez egy igazán szép nap. Komorságomból az elcsípett szavak rántanak vissza, hacsak füleim nem csaltak, valaki megsérült. S lám, a templárius erőt vett magán és hozzám fordul segítségért. Kezeimet jelzésértékűen próbálom mozdítani.
- Így biztosan nem. - azt inkább nem hangoztatom, hogy nem vagyok gyógyító, és nem értek a gyógyító mágiához. Viszont ha egyedül élsz, no meg ha a családod kissé zárkózott volt, megtanulsz gondoskodni magadról, megtanulsz néhány hasznos trükköt. Mert senki más nem lesz ott, hogy segítsen, ha megsérülsz vagy megbetegedsz, és az így szerzett tapasztalatokat talán tudom hasznosítani most is. Amennyiben megkockáztatja a templárius, hogy kikötözi a kezeimet, úgy utána azonnal az asszonyhoz lépek a csuklóimat dörzsölve.
- Meg kell néznem a sebet. - térdelek le mellé, majd elkezdem óvatosan lefejteni a kötést. Amúgy sem árt neki egy csere, a kérdés az, hol találunk majd relatíve tiszta kötésnek valót. Eleve, mivel fogom itt megtisztítani a sebet? Vizet aligha fogok találni, vagy egyáltalán tiszta ruha- vagy rongydarabot, a másik opció pedig meglehetően fájdalmas. És a kis zárt helyen a tűzgyújtás sem tűnt valami jó ötletnek. Arról nem is beszélve, mi van, ha össze kell varrni a sebet? Amilyen erősen vérzik, ez sincs kizárva. A kilátások nem tűnnek túl jónak, pontosabban a kellékek hiánya a nyomasztó, önkéntelenül is aggódva harapom be alsó ajkam.

A templáriusnak csak gyorsan bólintok egyet, mikor eloldoz. Mintha tudnék bármit is csinálni. Ha valami Teremtői csodával sikerülni is kiosonnom, az éjfattyak ölelő karjaiba futnék, amit a látottak után inkább kihagynék az életemből. Nem hiszem, hogy azt a szörnyeteget zavarná, mennyire rágós vagyok.

A levegő, illetve annak majdani hiánya még eszembe se jutott, túl sok minden körül forognak a gondolataim. Az éjfattyak, a halottak, a félbe szakított ember és a lakmározó óriás, hogy be vagyunk ide zárva, a sérült asszony, aki valahogy rendbe kellene hoznom és persze a nem elhanyagolandó tény, hogyha ezt túl is éljük, fogoly vagyok. Esetleg hullajelölt, lévén egyáltalán nem bízom abban, hogy nem kivégzés lesz a lebukásom vége. Megrázom a fejem. Nem, most nem erre kell gondolnom, hanem a sebesültön kell segítenem, amennyire tudok. Hiába csak néhány gyertya fénye pislákol, a romantikus félhomályban is meg tudom állapítani, nagyon súlyos a feleség állapotba. Ha meglenne mindenem, még csak-csak tudnék érte tenni valamit, így azonban kétséges, mire jutok. Amúgy is apróvá csomósodott gyomrom most még jobban összeszűkül, és a pánik is kezd újra előtörni. Nem, meg kell nyugodnom. Mit is tudok tenni? A férj kérdésére csak rövidke habozás után válaszolok. Nem akarok neki hazudni, de a valós helyzetnél derűsebb hírek sem ártanának neki
- Mindent meg fogok tenni, hogy rendbe jöjjön.

Mintha a buta melák feladta volna. Még halkan, alig hallhatóan fel is lélegzem, miközben a vízzel teli vödörbe áztatom az egyik rongyot. Pazarolni nem akarom a vizet, ki tudja, meddig leszünk itt lent, kézzel meg nem fogok a sebbe nyúlkálni, nem egészséges dolog. Már épp mondanám halkan, hogy ez kicsit kellemetlen lesz, mikor is páciensem a fájdalomtól hangosan felnyög. Kedvenc behemótom erre vissza is tér, s hogy még derűsebb legyen, a templárius is kiabál.Visszanyelem a nem kell kiabálni megjegyzést, amit oda akartam sziszegni, helyette takaros kis tekercset kreálok egy másik tépett csíkból és a feleségnek adom, jobb híján.
- Erre harapjon rá. - remélhetőleg, így halkabb lesz a folyamat.

Amint ezzel megvagyok, nekilátok a seb megtisztításához. Tényleg nem egy kellemes élmény, de túl kell esni rajta. Szívesen lehűteném annyira, hogy a nő ne érezze, de még ne keletkezzen benne (még több) kár, csakhogy ennyire precízen még nem tudom irányítani fagyos mágiámat, arról nem is beszélve, hogy a jó Ser egyből le is nyakazna, amint a varázslat első hangja elhagyná a torkomat. Mire ezek a gondolatok átcikáznak a fejemben, már végeztem is a tisztogatással. Most jön az, amikor össze kéne varrnom, ám itt aligha találok ehhez szükséges eszközöket. Nincs más hátra, olyan kötést kell csinálnom, ami eléggé szoros ahhoz, hogy legalább valamennyire elszorítsa a vérzést. Mennyivel könnyebb ezt egy végtagon megcsinálni... más ötlet azonban nem jut eszembe. Elvégre nem vagyok gyógyító. És ha a táskám itt lenne, hát, épp kifogytam a városban vett vérzéscsillapító szerből. Egy tiszta anyagot teszek elsőnek a seb fölé, majd elkezdem bekötni a többivel. Ha nem maradt más, hát az első kötést a bevizezett darabbal folytatom, illetve ha nincs elég kötözésre alkalmas lepedődarab, a végét saját ruhámból pótlom jobb híján.

Ezután megkockáztatom és a templárius mellé osonok vissza.
- Semmi nyomás vagy ilyesmi, de tapasztalt gyógyító kell neki. Az erősítés érkeztéig nem biztos, hogy kibírja. - veszem a hangom olyan halkra, amilyen halkra csak lehet. Nem kell, hogy a család többi tagja is hallja, és pánik vagy fájdalom vakítsa el őket. Mennünk kell, vagy könnyen lehet, az asszony itt fog veszni. No meg, ha ilyen lelkes az a monstrum, nekünk sincsenek jobb esélyeink.
- Ha megfagyasztom a behemótot, le tudja vágni? Utána ötöt még meg tudok fogni, addig ki tudja menekíteni a többieket.

Igyekszem megnyugtató mosolyt erőltetni az arcomra, ahogy a gazda kérdezget az asszony hogyléte és esélyei felől, noha a nő állapota egyelőre nem sok reményre ad aokot, ahogy a fejünk felett tomboló behemót sem. Viszont az sem hiányzik, hogy a valósággal romboljam a morált, no meg mindent megtettem, amit tudtam, a lelkiismeretem tehát tiszta. Nyugtatnám magam ezzel, de ha a szerencsétlenül járt feleség nem éli túl, úgyis a lelkemre fogom venni, ismerem magam már ennyire.

Ahogy azt sejtettem, a templárius nem értékeli túlzottan a mágiával történő segítségnyújtás. Ám szerencsémre az életünkre , vérünkre és húsunkra szomjazó óriás szörny ajtó rángatása nyomos érv mellettem és a kicsinyke hatalmam mellett. Oly annyira meggyőző volt, hogy még a botomat is visszakapom. Tudatom leghátsó zugában máris a remény halvány lángja és fénye kezd pislákolni, hogy talán mégis meg tudok majd lógni előle. Majd. Ha ennek a rémálomnak vége. Most azonban másra kell koncentrálnom, mégpedig arra, hogy a tőlem telhető legjobb módon fagyasszam ha nem is halálra de mozdulatlanná azt az irdatlan fenevadat. Néma bólintással jelzem a templáriusnak, mikor készen állok. Amint nyílik a helység ajtaja és meglátom azt az ocsmány pofát, már bele is kezdek a varázslatba. Hogy is mondják? Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon! Hát én is ezt az elvet követem. Ha a szerencse is nekünk kedvez, lehűtöm annyira, hogy a szemei csak csillagokat lásson még egy kicsit, miután kiolvad. Aztán uzsgyi, a családot kísérve loholok a szekér felé. Ugyan nem sok szerencsém volt eddig szekerekhez, mármint saját tulajdonban lévőhöz, de ha be kell fogni a lovakat, segítek, ahogy tudok. Talán azért is próbálom lekötni magam oly nagy hévvel, mert megfordult a fejemben, most vagy soha, bénítsam meg a templáriust, hagyjuk itt az éjfattyaknak, mi pedig menekülünk, ahogy tudunk, útközben pedig eltűnök majd a színről. Ezek a földművesek aligha mernének bármit is tenni ellenem. S bár a gondolat bosszantó mód megfogant, nem visz rá a lélek, hogy megtegyem.

A menekülés gondolata azonban nem hagy szabadulni, és meg is fogalmazódott bennem egy tervféle. Legalábbis ha kínálkozik alkalom, már megvan, miként fogok élni vele. A szekéren a hátsó sarokba helyezkedem, egész a jármű szélén. Beljebb nem vagyok hajlandó menni, ha esetleg templáriusunk mégis befelé tuszkolna, kissé ingerülten megjegyzem, hogy a bénító varázslataimhoz jó rálátás fog kelleni az üldözőkre. És ezzel megint csak nem hazudok. Nagyjából tisztában vagyok vele, erőmből mennyire fogja futni, egy bénító varázslatot mindenképp tartalékolni fogok. Habár reménykedem benne, hogy nem fognak túl sokan szorosan a nyomukban loholni. Azért ha néhány éjfatty mégis aggasztóan jól tartaná az iramot, egy-egy mágikus jel azért várni fogja őket. Közben azért lopva a környéket is figyelem, alkalmas, sűrű(bb) növényzetű terepre várva. A lovag remélhetőleg fáradtabb lesz, mint én, és könnyebben elfuthatok előle. ÉS talán az a fránya páncél is elég nehéz ahhoz, hogy lassítsa egy kicsit, ha utánam ered.

A lovakkal szerencsére nem kellett bíbelődni, így amint a gazda és az asszony is fent volt, indulhattunk. És még a templárius is utolért minket, igaz, ez mégis csak vegyes érzelmeket ébresztett bennem. Arról nem is beszélve, hogy el tudom képzelni, miket sugdoshatott szerencsétlen férfinek foglyul ejtőm. A tőr persze már csak hab a tortán. Habár ezen nem rágódhattam sokáig, ugyanis szemből máris szörnyekbe ütköztünk és csak kettő patkolt el a patkók alatt. Ez szomorú, ámde egyik potyautasunktól hamar megszabadul a hajtóvá előlépett lovagunk, ám de akad még egy az oldalon is.

Nem túl elegáns, amivel próbálkozom, de már csak azt hiányzik, hogy odabénítsam a szekerünkre az éjfattyat. A botom úgyis kéznél van, hát amennyire a hely engedi, meglendítem és jó nagyot sózok a szörnyetegünk fejére. Ha ez nem volt elég, hát megismétlem a műveletet, egészen addig, míg el nem hagyjuk kéretlen utasunkat. Utána már tudok az üldözőinkre is figyelni, akik annak ellenére, hogy sokkal lassabbak, nagyon kitartóak. Az erdő látványának viszont nagyon megörülök. Ott lerázhatjuk az éjfattyakat, én meg talán a templáriust, csak ügyesen kell cselekednem. Viszont innentől már jóval nehezebben célzom be a nyomunkban loholókat. Valamit valamiért.

Egy jóval göröngyösebb úton haladunk tovább, célozni így már végképp nem tudok, arról nem is beszélve, hogy állandó jelleggel kapkodom a fejem az orvul csapó ágak elől. Tekintetem végig vándorol a társaságon. A templárius a lovakat hajtja, az asszonynak ugyan elkél még a gyógyító, de ki fogja bírni. Az ura még rémült, de neki sincs baja, és aligha fogja utánam vetni magát, eljött hát az időm. Öt üldözőnk van még, ha szerencsém van, nem jön mind utánam. A következő nagyobb bukkanónál - természetesen kis rásegítéssel - átesem a szekér peremén. A fájdalmas érkezés garantált, erre készültem is, de túléltem már rosszabbat is. Legalábbis remélem. Földet érve az első pillanatban még biztos a fájdalom fog az eszemben járni, ám amint eléggé kitisztulnak a gondolataim, az esés adta lendületet kihasználva a fák közé próbálok gurulni. Csak ott próbálok lábra állni, már ha egy szerencsétlen esés közbe nem szólt, és le nem sántultam, s épp csak hátranézve a vállam fölött indulok meg minél bentebb, a fák közé.

Az asszony megmenekül, hála a rögtönzött gyorssegélynek, a szekér is elért a faluba, a gazda pedig még üldözőmet is jobb belátásra térítené. A meghatottság és a megkönnyebbülés örömkönnyeket csalna a szemembe - ha tudnék mindezen eseményekről. Most csak annyit tudok, hogy az életemért futok (már megint). Fő a változatosság alapon most éjfattyak elől. Amennyit sétáltam és futottam a vadonban, már egész rutinos vagyok abban, hogyan kerülgessem a fatörzseket, gazokat, hogyan ugorjak át akadályokat, röviden, hogy ne bukjak orra.

Épp ezért lepődöm meg annyira, mikor ez mégis bekövetkezik. Először nem is tudatosul bennem, hogy nem egy gaz növény gáncsolt, hanem egy gazfickó kapta el a lábaim. Akinek társai is van, hiszen pillanatok alatt a számon és a homlokomon is újabb egy-egy kezet érzek. És hogy még szebb legyen a helyzet, a sajátjaimat is érzem, mert eléggé fájnak a hátracsavarástól. Most komolyan, azért menekültem meg a templáriustól, és kezdtem lerázni a szörnyeket, hogy utána ezekhez jussak?! A Teremtő ismét bebizonyította, hogy érdekes humora van. A hallottaktól sem leszek sokkal nyugodtabb, habár érdekes hatást váltanak ki bennem. Hirtelen roppant szimpatikusnak tűnik az a böszme fenevad, akit kis időre lehűtöttem a farmon. Már-már megadom magam a fásultságnak és a kimerültségnek, és beletörődöm sorsomba, csakhogy ismét feléled temperamentumom. No meg úgysincs mit vesztenem, legfeljebb ebéd leszek, vagy a játékszerük. Ha nem csinálok semmit, akkor biztosan vagy az a vagy a b opció fog bekövetkezni. Esetleg előbb az a majd utána nem sokkal a b. Na jó, inkább koncentrálok a c tervre. A mocorgás és ficergés inkább ösztönös, mint a tervem tudatos része, de ezzel nem is megyek sokra, hiszen a futástól amilyen kimerült vagyok, nem fejtek ki valami nagy erőt. Az már inkább lehet meglepő, hogy próbálok tiszta erőből ráharapni a számon tartott kéz egyik ujjára, majd ha ez sikerült remélhetőleg gyengül a fogás a homlokomon, és hátra tudom lendíteni a fejem. Ha szerencsém van, egy orrot azért még csúnyán be tudok törni a kobakom hátsó fejével. Állítólag amúgy is kemény fejű vagyok néha, remélem, hogy így van. Ha kiszabadulni nem is tudok a két fickó fogságából, remélhetőleg elég hangos volt, hogy társaságot kapjunk. Igen, inkább foggal körömmel küzdve halok (remélve magammal rántva ezt a két úriembert), minthogy behódoljak ilyeneknek. Könnyű prédát akartak? Hát megkeserítem én az életüket! Lehet, mégis kellett volna átkokat is tanulnom?

A szabadulásomhoz nem jutottam közelebb, öröm az ürömben, hogy legalább a két gazfickónak sem lesz tökéletes napja. A kis elégtétel okozta örömöm kérészéltűnek bizonyul, ahogy a foglyul ejtőim kezdenek bevadulni. Az első pofonra számítottam, az arcomon égő, lüktető fájdalom nem ér váratlanul. A rúgkapálódással sem hagyok fel, ellenkezek, amennyire erősen korlátozott lehetőségeim engedik, ám ezzel csak annyit sikerül elérnem, hogy újabb maflásokat kapok. Van annyi eszem, hogy ne veressem magam félholtra és inkább visszafogom magam, lázasan gondolkozva azon, miképp tudnék kijutni ebből a slamasztikából. Egyre rosszabbul áll a szénám, hiszen a két férfiban láthatóan elpattant valami a harapásom és a fejelésem után.

Kétségbeesésemben már azon kezdtem morfondírozni, hogyan tudnám eljátszani, hogy éppen megszáll egy démon (elvégre épp ezért üldöznek, vagy mifene, mert potenciális démon megszállta veszélyforrás vagyok, vagy mifene). Habár ahogy érzem, mint nehezedik rám egyre jobban az egyikük, egy pillanatra már az is megfordul a fejemben, hogy tényleg démonok után kezdjek kutatni. A mai napból már kellőképp elegem van annyira, hogy ilyen képtelen ötletek is átvillanjanak a gondolataim között, még ha nem is veszem igazán komolyan fontolóra őket.

A szerencse kereke azonban ismét fordul. Előbb számítottam éjfattyakra, mint a templáriusra, de ajándék lónak ne nézd a fogát. Amolyan egyszerre örülök és mondok le magamról érzés kerít a hatalmamba. Ám a várva várt, illetve most már annyira nem várt éjfattyak felbukkanásra kellőképp kijózanít. Ahogy a fickó lekerül rólam, kissé már fásultan, de minél gyorsabban talpra kecmergek és kézbe veszem a botom. A templáriusnak bólintok, két szörnyeteggel még csak elbánok. Úgyis felgyülemlett bennem egy kis feszültség, ha más nem, majd az új támadóinkon verem le, szó szerint. Első kiszemeltemre ugyan azt a varázst használom, amit a túl nagyra bőtt társuknál is használtam a gazda portáján, megfagyasztom egy kicsit. Ha szerencsém van, ez legalább egy kicsit elgondolkoztatja a másikat, hogy tényleg meg akar-e a támadni. Ha nem, hát megvan, ki kapja az első fejbekólintást a botomtól.

Nincs időm azzal törődni, hogy sötét elégedettséggel nézzem végig két támadóm csúfos végét. Harc terén meglehetősen tapasztalatlan vagyok, a mai nap keveredtem életem első igazán komoly küzdelmeibe. Eddig mindig meg tudtam lógni, vagy el tudtam ijeszteni az esetleges támadóim. Blöff és egy-két varázslat csodákra képes. De nem akkor, ha lefognak, vagy ha két éjfatty ellen kell küzdenem. A hangok azonban eljutnak fülemig, s ezáltal az információ is a tudatomig. A két férfi miatt már nem kell aggódnom. A két szörnyeteg miatt viszont már annál inkább.

Ugyan egyiküket sikerült megdermesztenem, de ezzel csak időt nyertem. Jó, rendben, nem teljes fertelemként fog küzdeni a fagyasztott barátom, de attól még mozogni fog, és a helyében én nagyon dühös lennék arra, aki ilyet művel velem. No de amíg ő maghoz tér a dermedésből, ott a másik, akit megcirógathatok a botommal. És épp amikor már kezdene szorulttá válni a helyzet, ismét felbukkan a templárius, és újfent a megmentő szerepét öltötte magára.
- El se hiszem, hogy ezt mondom, de igen, hiányzott. - sóhajtom kissé már fáradtan. Kezdem én is érezni az elsütött varázslatok és a sok loholás hatását. Nem vagyok satnya, de nem is vagyok olyan edzett, mint egy harcos. De szerencsére a veszélyhelyzet még tartja bennem a szuflát, kényszerít, hogy ne adjam fel, küzdjek tovább.

De úgy tűnik, nem én vagyok az egyetlen, aki már az utolsó erőtartalékából gazdálkodik. Nem kellene annyira meglepnie, hogy a templárius is elfáradt, hiszen ő kapta a harcok javát. És mégis, elsőként a döbbenet jelentkezik nálam, ahogy látom, mint kerül szorult helyzetbe. A mágus vadászok mindig is mumusnak számítottak nálam, akik erősek és ravaszak, és ha nem vigyázok, pillanatok alatt elkapnak. Ők voltak a hatalmas veszedelem számomra. És most látni egyet, amint egy hajszál választja el a haláltól... nem, nem hagyhatom meghalni. Megmentett, miattam kellett azokkal a fickókkal elbánnia, és miattam kell most szembenéznie kimerülten ezekkel az éjfattyakkal. Nem száradhat még egy halál a lelkemen. Ahogy az ötlet megfogant a fejemben, már hadarom is a bénító varázslat szavait. Meg sem várom, hogy hatott-e vagy sem, csupán remélem, hogy a másik szörnyszülött nem fog hátba vagy oldalba kapni, míg én teljes erőmből lendítem a botomat, hogy a templáriust támadó éjfatty tarkójára vágjak vele.

Szinte el se hiszem, hogy végre minden ellenfél elfogyott. Se éjfatty, se emberek, se senki más. Zihálva kapkodom a levegőt, a harc végeztével, a veszély lecsengésével remegő tagokkal támaszkodom a botomra. Nagy szükségem is van rá, hogy valami másra nehezedjen a súlyom, mert nem vagyok benne biztos, hogy a következő egy percben összegyűlne annyi erő a lábaimban, hogy meg tudjak állni.
- Jól vagyok, nem volt idejük semmire. - az a néhány ütés bár meglátszik, és sajog, nem nagy dolog. Rosszabb is lehetett volna, és lett is volna, ha nem lép közbe a templárius. Így idővel a fájdalom és a piros, kék, zöld, lila foltok majd eltűnnek, más fizikai vagy lelki sérülést pedig nem gyűjtöttem be. legalábbis akkorát nem, amivel ne tudnék megbirkózni reményeim szerint.

Hogy a templárius megragad, az kicsit váratlanul ér, de meglepődni sincs igazán erőm, s mire feleszmélek, már a ruhámra esett vérfoltokról beszél. Fáradtan bólintok, első dolgom lesz keresni bármilyen vízforrást és kimosni belőlük a mocskot. Ám ahogy meghallom a felfegyverzett alakulat jellegzetes menet zaját, a gyomrom azonnal egy csomóba szűkül, és bár a fizikailag eléggé kimerültem, egyből felélénkülök, a tudatom is kitisztul valamelyest a kimerültség okozta kábaságból. Helyzetem úgy fest, tovább romlik, hiszen a már jelenlévő tepmlárius ismét közelebb lép hozzám, s micsoda meglepetés, a kardja kettőnk között. Hiú ábránd volt csupán, hogy sikerül megúsznom. Aztán a szavakat hallva még fal fehér is leszek. Hogy máris meghalok? Még csak el se visz a toronyba, hogy ott tárgyalják meg az ügyem, és ott mondják ki a halálos ítéletet? Nincs időhúzás?

Az újabb szavak csak eztán jutnak el a tudatomig. Hát mégsem fog levágni? Sőt mi több, még csak el sem fog vinni. A megkönnyebbülés és a hála apró, fáradt mosolyt csal arcomra, és néhány könnycseppet a szemembe. Határozottan bólintok, hogy mindent megértettem.
- Köszönöm! - suttogom még erőtlen hangon, majd kényszerítve a testem, ha nem is futva, de sietős, erőltetett tempóben megindulok a fák között, arra, amerre a templárius mondta, hogy menjek. Nem tudom pontos, hány lépést vagy métert tettem meg, amikor megtorpanok, és visszanézek még. A templárius ismét megmentett, pedig mennyi galibát okoztam neki, még ha akaratlanul is. És még a nevét sem tudom. Újra előre fordulok és neki iramodom még egyszer. Jobb is, ha nem tudom a nevét, így ha le is bukom, nem fogom azonnal megint bajba sodorni. Az emlékezetemben viszont megmarad a férfi, méghozzá életem végéig. Akit azért küldtek, hogy elfgojon, amit meg is tett, majd megmentett és még egyszer megmentett és végül mégis elengedett. Talán mégsem minden templárius olyan, mint egy mumus.

// Én köszönöm a mesélést, nagyon élveztem! //