Név: Marcus Cousland
Kor: 30 év
Születési hely: Fort Lupus
Kaszt: Harcos (Grey Warden)
Vérvonal:- Cousland család
-- Bryce Cousland teyrn (nagybácsi) †
-- Eleanor Cousland teyrna (nagynéni) †
-- Fergus Cousland (unokatestvér)
-- Aedan Cousland (unokatestvér)
-- Arthur Cousland arl (apa)
-- Isolde Cousland arlessa (anya)
-- Guinever Cousland bann (lánytestvér)
Kinézet: - Magasság: 177 cm
- Súly: 65 kg
- Szemszín: sárgásbarna
- Haj: éjfekete (rövidre vágott)
- Testalkat: szálkás
- Arcszőrzet: borostás
- Megjegyzés: testén több forradás lelhető fel, emlékei a régmúlt harcainak
Jellem: Marcus kinőtte a fiatalkor hóbortjait. Az Egyesülés Ceremóniája és a Grey Warden lét nehézsége, de kifejezetten az elmúlt évek milyensége kiölte belőle azokat a tényezőket, mely egy fiatal, meggondolatlan harcosnak szokták a halálát okozni. Megtanult hideg fejjel, józanul gondolkodni és nem vakon belerohanni minden csatába. Igyekszik nem mindent harccal megoldani, de nem fél kiállni, ha az kell. Ugyanakkor megmaradt segítőkésznek és igazságosnak is. Wardenként fontosnak tartja a Rend feladatkörének ellátását és még a nehéz időkben is hű maradt kötelezettségéhez.
Felszerelés:- Harci:
-- páncélzat: láncig (ujjatlan, csuklyás), fegyverkabát
-- páncél kiegészítések: alkarvért, lábszárvért
-- fegyverzet: másfél-kezes kard, standard pajzs, tőr
- Átlagos:
-- strapabíró vászonruházat+bőröv+köpeny+kesztyű+bőrcsizma
-- erszények
-- Cousland családi nyaklánc (semmi speciális képesség)
-- fafurulya
--
Hidalgo (1 Kredit)
Szakértelmek: pajzshasználat, tőrök használata, egykezes/másfélkezes kardok használata, könnyű/közepes vértek használata, lovaglás, úszás, gyógyfüvek ismerete, furulyán való játék, elsősegély
Előtörténet: Hogy ki vagyok én? Talán ha választ akarunk kapni erre a kérdésre, nem nagyon az elejéről kell elkezdenünk. Talán csak a hátteret említve. A Cousland családból származok, mely Észak-Ferelden határán székel. Egyike az utolsó familiáknak, mely birtokolja a terynátus intézményét. Két fő ágra vagyunk szakadva. Az egyiket Bryce Cousland teryn nagybátyám irányítja és Higheverben székelnek. Az a család központi szálláskerülete, így ők a fontosabbak. A másik ág irányítója az én apám, Arthur Cousland arl. Mi a Partvidék (The Coastlands) nyugati peremét felügyeljük Fort Lupus tengerparti erődjéből, néhány kisebb erősség és falu tartozik hozzánk. Maga Fort Lupus egy sziklaszirten helyezkedik el, ám néhány száműzött törp mesterember segítségével sikerült kialakítani a szirt aljában egy jól erődített kikötőt. Ellenség nem tette be a lábát ide soha és halállal lakol, ha meg meri próbálni. Apám és felesége, Isolde Cousland arlessa erős kézzel, de igazságosan uralkodik a vidéken.
A hugommal, a két évvel fiatalabb Guineverrel együtt gondtalan életünk volt. Oké, aláírom, mindketten megkaptuk azt a harci kiképzést, amit a Cousland-eknek, mint határvédő dinasztiának kötelező volt és ott volt a kötelező katonai szolgálat is, de igazából semmiből sem szenvedtünk hiányt. Nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy talán nem sokban különböztem akkor azoktól az átlag nemesektől, akik hencegnek a születési mivoltjuktól meg a többi. Franc se tudja, mi lett volna belőlem, ha ilyen maradok... mert nem maradtam ilyen... 20 éves koromban minden megváltozott.
Nem tudom miért, de felkeltettem az érdeklődését a Grey Warden Rendnek. Hogy miért, azt nem tudom, nem voltam egy kitüntetett harcos, csak egy átlagos nemesi ifjú. De hát én kellettem, így mentem. Apámék elég nehezen adtak rá engedélyt, valószínűleg nem is mehettem volna, ha csak egyszülött vagyok... de így, hogy volt ,,tartalék", sikerült meggyőzni őket. Talán tíz embert szedtek össze, különböző pontjaiból Fereldennek. Volt itt minden... kóbor mágus, kitagadott törp, elkóválygott dalish elf... vegyesfelvágott társaság. Mindannyiunkat Weisshaupt-ba, a Warden főhadiszállásra vittek, Anderfelsbe. Itt estünk át az Egyesülés Ceremóniáján, mely a Wardenek közé való belépés feltétele volt. Éjfatty vért kellett innunk.
Borzalmas esemény volt. Előttem négyen ittak bele... csak egy maradt életben. Utána kerültem én sorra. Legszívesebben elfutottam volna, hátrahagyva mindent, féltettem az életemet. De egy helyben voltam. Mint ha a testemet megbéklyózta volna valami és lépni se engedett. Akkor is késő volt, amikor beleegyeztem az egészbe... de akkor már főleg, amikor a kelyhet átvettem. Belenéztem a sötét masszába... mint ha a saját sorsomat tükrözte volna vissza magamra. Nagy nehezen szedtem össze minden bátorságomat és igyekeztem nem gondolni a várható véres végre, beleittam.
Szörnyű volt. Amint lenyeltem a vért, éreztem, hogy izzó kénkőként kezd szétáradni a testemben. A fejemet belülről mintha ezernyi karom kezdte volna el egyszerre karmolászni. Felordítottam kínomban, semmit se láttam, hiába volt nyitva a szemem. A testem felhevült, mint ha lázban, legalább is tűzben égne. Az utolsó dolog, amire emlékeztem, az volt, hogy elkezdek összeesni... s közben mindvégig arra gondoltam, hogy nem akarok még meghalni. Utána a többiek elmondták, hogy kész rémálom volt, ami velem történt. Percekig vonaglottam a földön, nem tudták eldönteni, megmaradok-e. Állítólag ha valaki nem alkalmas, a vér azonnal megöli... fájdalmasan, de azonnal. A jelek szerint engem is meg akart, de valami nem engedte, a testem harcolt, küzdött az életért, míg végül sikerült beolvasztania és szintetizálnia az éjfatty vért. Ám a trauma, ami a harc során ért, nyomott hagyott: a szemembe sárgás árnyalat vegyült, mellyel jócskán elütöttem a többi wardentől, de még az emberektől is... egy szörnyű csata maradványa... az első, amit wardenként vívtam.
Minden megváltozott innentől, folyamatosan. A tény, hogy majdnem elvesztettem az életemet, ráébresztett a végességére... és hogy az az élet, amit addig éltem, értelmetlen. Új életcélom volt, amihez más életmód is kellett. Grey Wardenként már nem csak egy családnak kellett megfelelnem... hanem minden élőlénynek, akik a Rend védelme alatt álltak az Éjfattyakkal szemben. Szóval lassan elkezdtem megváltozni... de ami a legfontosabb, mélységesen megtanultam becsülni az életet és az adott lehetőségeket.
Nem volt nehéz beilleszkedni a wardenekhez. Alapvetően a Rendbe minden tájékról érkeznek újoncok, mindenki máshoz ért. Ezt a sok embert forrasztja egybe a közös küldetéstudat, ahogy a tőlük telhető legtöbbet adnak be a közösbe. Nincsenek faji megkülönböztetések, kasztbeli különbségek. A wardenek mindannyian egyenlőek, egy a céljuk és egy a sorsuk. Ugyanúgy osztoznak a diadalban, mint a veszteségekben is. Az összetartás érzése hat ránk egyfajta kohéziós erőként és tart is egybe minket, míg a Rend létezik.
A sikeres beavatás után átestem egy kis tréningen a Rend senior tagjai által a többi túlélővel együtt, majd Fereldenbe irányítottak, elvégre azt a terepet éreztem a legjobbnak. Igaz, volt alkalmam külföldre is elnézni, így jártam Orléziában is. Ahhoz képest, hogy az országom ellenségei voltak, elég jóravaló embereket találtam a határon túlon... kis különbséggel, de nem volt gond. Kezdetben gyötörtek látomások az éjfattyakról, de elmondták, hogy ez teljesen normális, idővel pedig mérséklődtek is. Én pedig éltem a wardenek életét. Akármerre jártunk, jogos szervként ismertek el minket a helyiek, így jogunk volt közbeavatkozni a különböző ügyekben, legyen az bíróság, vagy egy rablóbanda kézrekerítése... akármi. A wardenekre nem vonatkozott a világi közigazgatás, hivatalosan nem álltunk a helyi hierarchia egyik lépcsőjén sem, hanem párhuzamosan léteztünk. Bár a fő feladatunk az Éjfattyak irányába szólt, csak úgy nem fordíthattunk hátat a többi ügynek sem...
Ahogy viszont telt az idő, gyülekeztek a fejünk felett a sötét fellegek. Egyre több felszínen mászkáló éjfattyba botlottunk, akik délen mint ha gyülekezésbe fogtak volna. Emellett folyamatosan nőtt azon látomások száma, melyeket a Vezérdémonnal kapcsolatban tapasztaltak a Rend tagjai. Ez arra intett minket, hogy mozgósítsuk a csapatainkat, melynek szószólója többek között Cailan Theirin király volt. Hadseregünk délen, Ostagarnál gyülekezett, Ferelden nemeseit és bandériumait pedig harcba szólították. Nekünk, Grey Wardeneknek, természetesen ott volt a helyünk. Én viszont nem voltam ott Ostagarnál... mert közbejött valami.
Jómagam Fort Lupusban voltam, amikor a király kiadta a gyülekezési parancsot. Toborzásra mentem, hogy újabb tagokat találjak a Rendnek... mondanom se kell, nem találtam senkit. A terv az volt, hogy a Cousland család helyi katonaságával vonulok majd délre Ostagarhoz. Ám az élet közbe szólt. Az indulás előtti órában egy sebesült elf érkezett az udvarba. Kiderült, hogy Higheverből jött, a helyi Cousland ágat pedig gyakorlatilag kipusztították Randon Howle arl katonái. Alig akadt túlélő, lassan pedig ők is szállingózni kezdtek Fort Lupus udvarába. Az új helyzet, illetve a hír, hogy Howle emberei felénk tartanak, apámat arra késztette, hogy lefújja az indulást és saját földjét védje. A méhkast ezzel az árulással megpiszkálták. Howle seregének a terve valószínűleg Fort Lupus meglepetésszerű elfoglalása volt... de erre nem került sor, még a vár közelébe se engedtük az alattomos férget. A hugommal, Gunineverrel együtt vezetett Cousland sereggel elébe mentünk Howle katonáinak a Brasca-hágó-hoz, majd az éjszaka folyamán rájuk rontottunk. A nagy részüket lemészároltuk, kevesen tudtak elmenekülni.
Apám úgy döntött, hogy nem küldi ki a sereget Nyugat-Partvidékről, meg kellett védenünk a földjeinket. Howlenak sok katonája volt és semmi garancia nem volt rá, hogy egy ilyen húzás után nem vonul-e újra ellenünk. A helyzetről azonban tájékoztatni kellett Cailan királyt, így a vihar elvonulását követően azonnal elindultam Ostagarba. Apám mellém adta az elf Thuriont, ki nagy vándor volt, így ő segítette utamat és vezetett. A tőlünk telhető leggyorsabban mentünk délre... de elkéstünk. Ostagarnál már csak az átvonuló éjfatty seregeket és a keselyűket láttuk, akik a csatában elhullottak húsát tépték előszeretettel. A csata elveszett, az emberek hadserege pedig gyakorlatilag megsemmisült... még Cailan király is meghalt, akinek holtestét pont a szemünk láttára tették közszemlére.
Nem maradhattunk sokáig a térségbe, így északra vettük az utunkat, egyenesen Lotherine városába. Ott hatalmas felfordulás volt, rengeteg volt a menekült. Itt tudtuk meg egy túlélő katonától, mi is történt. Állítólag a csata tetőpontján a Wardenek meggyilkolták a királyt, Loghain teryn pedig elhozta a csapatait... rajtunk pedig vérdíj van. Ezen viszont éreztem, hogy valahol sántít a dolog. Ostagarnál Duncan vezette a Wardeneket, aki ugyan keményvonalas katona volt, de biztosan nem árulja el az egyik legfőbb támogatót. Valami nagyon sötét dolog lehetett a háttérben, de ilyen kevés információ alapján nem tudtam volna megmondani, mi az.
Az élet viszont nem állt meg számomra. Bár a Wardenek meghaltak és talán én voltam az utolsó, a feladat továbbra is ugyanaz maradt. Hogy érdemben fel tudjak lépni, megpróbáltam a menekültekből egy szabadcsapatot kialakítani. Sokan természetesen hallani se akartak róla, inkább tovább menekültek északra. Az olyanok viszont, akik mindent elvesztettek, örömmel ráálltak a dologra, minden mindegy innentől alapon. Nagyjából 20 személyt sikerült összeszedni. A jelentős részük egykori katona volt, de akadt néhány más személy is. Lotherine-ben igyekeztem valamennyire kitanítani őket, de nem tudtam befejezni. Az éjfattyak elérték és felprédálták a várost. A szabadcsapattal igyekeztünk úgy ahogy ellenállni a támadásnak. Rengeteggel végeztünk, de az áradattal nem tudtunk mit kezdeni, még úgy sem, hogy az oldalunkon küzdöttek a városban levő templáriusok és a helyi milícia is. Csak feltartani sikerült a dögöket, míg biztonságos távolságba menekült a népesség.
A megmaradt, hadra bírható csapattal együtt bemenekültünk a közeli kiterjedt erdősségbe. Valamennyivel többen voltunk, mint negyven fő. Volt itt mindenfajta népség, de a cél közös volt: akkora veszteségeket okozni az éjfattyaknak, amekkora csak telik tőlünk. Megfordult a fejemben, hogy átviszem a csapatot az Egyesülés Rituáléján, de elálltam tőle. Így is kevesen voltunk, de biztos, hogy megtizedelte volna a sorainkat. Mindenkire szükség volt.
Ezt követően az időnket rajtaütésekkel töltöttük. A kisebb, elszigeteltebb csapatokat elszeparáltuk és megsemmisítettük, mintegy aprával verve szét folyamatosan az ellenséget. Természetesen jókora veszteségeink voltak, de elég sok menekült csapódott hozzánk közben is. Főleg a kóbor mágusok jelentettek nagy segítséget, de néhány elkallódott elf is jól jött. Az éjfattyakon viszont nem igen látszott meg a tizedelésünk, mint ha folyamatosan csak jöttek és jöttek volna. Eléggé kilátástalan volt így a helyzet, de nem hátráltunk meg. Sokunknak már nem volt mit elveszítenie, már csak a harc maradt. Talán ez a legjobb adalék egy ellenálló csoportnak, mely minden nap úgy kell, hogy talán ez az utolsó. Így a napjaink rengeteg harccal és véráldozattal teltek. Közben megosztottuk egymással a tudásunkat, hogy minél ütőképesebb csapat legyen a miénk. Én például képeztem harcolni a társaimat, de például az egyik dalish elf megismertetett a gyógyfüvek világával, egy bárd pedig füvolán tanított meg játszani.
Az idő telt, mi folyamatosan váltogattuk a táborhelyünket, nehogy a fattyak megtaláljanak minket. Közben kaptuk a kósza híreket is. Állítólag néhány warden életben maradt és most igyekeznek egy új sereget létrehozni. Legszívesebben utána jártam volna a dolognak, de nem hagyhattam magára a csapatokat. Én voltam az egyetlen, aki érzékelte az éjfattyak jelenlétét, ez pedig jókora taktikai előnyt jelentett... nem áldozhattam ezt fel azért, hogy talán szembesüljek egy kósza hír hamisságával. Végül a hír igaznak bizonyult: Denerim mellett az új sereg, Alistar és Aedan vezetésével szétforgácsolta az éjfattyakat és elpusztították a Vezérdémont. Az egész ország meggyűlt menekülő éjfattyakkal... sokukat mi pusztítottuk el, amikor áthaladtak a területünkön.
Miután normalizálódott a helyzet, Denerimbe vettem az utamat, hogy találkozzak az unokatestvéremmel. A királyi udvarban viszont csak Alistairral találkoztam. Kérésére elindultam Weisshauptba, hogy az Első Wardentől kérjek támogatást Ferelden stabilizálásához. Útra is keltem, de útba ejtettem Orléziát is, hogy a helyi wardeneknek is eljuttassam a segítségkérést. Sokáig tartott Weisshauptba az út, de végül az Első Warden elé járulhattam. Megadta a támogatást, majd Amaranthine-ba küldött egy alakulat élén. Amaranthine Howle birtoka volt, de Anora királynő a wardeneknek adta hűbérbirtokként. Eredetileg Aedan volt megbízva a parancsnokságával, de ő idővel elment, fel kellett váltani. Ezt a posztot töltöttbe aztán Alistair, mint a Fereldenben állomásozó wardenek parancsnoka.
Sokáig állomásoztam Amaranthine-ben, ahogyan innen felügyeltük az újjáépítési folyamatokat. A romok eltakarítása még mindig folyt a legutóbbi éjfatty támadást követően, amikor levél érkezett a Partvidékről. Apám az átküldésemet kérvényezte. Politikai csatározások közepette sikerült elérnie, hogy a Cousland család visszakapja a terynátus intézményét, ám a térség a legutóbbi polgárháború miatt még mindig romokban volt és csak mostanra sikerült stabilizálni a helyzetet. Kérvényezte, hogy hazatérhessek és segítsem a helyreállítást. Alistair végül elengedett, tekintettel arra, hogy ezzel stabilizálni tudnánk Amaranthine szomszédságát és biztosíthatjuk a Partvidéket. Így oly sok év után hazaindultam Fort Lupusba...
Szer. Jún. 19, 2013 7:16 am
