Név: Hrothgar Lenk
Kor: nagyjából 30 körül
Faj: ember
Születési hely: jó kérdés, ha minden igaz valahol Anderfels déli részén
Kaszt: Harcos
Vérvonal: nyilván volt apja is meg anyja is, mint mindenki másnak, különben nem lenne itt. Hogy kik voltak valójában? Szerintem hagyjuk, őt sem érdekli.
Kinézet: Hrothgar mindenféle fegyveres hepaj, többek közt a Veszedelem régi veteránja, ami bizony nyomot hagyott az irháján. Mint valami félig-meddig összefércelt zombi, amit valami rendkívül kezdő mágus készített. Heg heg hátán tarkítja a bőrét. Amúgy kb 170 centi magas, vállas, erős figura, baltával metszett vonásokkal, korán rögzült keserű ráncok és sokszor kifejezetten elhanyagolt külseje nem sok jóval bíztat senkit. Világosbarna haját sosem hagyja hosszúra (zavaró a sisak alatt), csapzottan lóg a homlokára, reszelős hangját részben a jóféle italnak, részben a gégéjét egykor bezúzó buzogánynak köszönheti. Tipikus zsoldosnak lehet nézni jobb napjain. A rosszabbakon lecsúszott útonállónak.
Jellem: kiégett veterán. Az a fajta ember, aki jóval többet látott annál, amit a Teremtő megszab egy emberi lénynek. Keserű, olykor cinikus férfi, aki nem sokra becsül senkit, míg az be nem bizonyítja az ellenkezőjét. A mai napig nincs nagy véleménnyel Aedan Couslandről vagy éppen Alistairről. Persze, nagy hősök voltak meg minden, meg nyilván leverték a nagy dögöt, hogyne, hogyne. De Hrothgar Loghain seregében kapott kiképzést, az öreg teyrn alatt szolgált és biza a mai napig megsavanyodik a szájában a bor, ha arra gondol mit műveltek annak a férfinak az emlékével, aki kivívta Fereleden szabadságát és aki haláláig küzdött azért a bizonyos eszményért. Talán követett el hibákat, hisz ki nem, de azért kíváncsi lesz, vajon az új idők új hősei mit kezdenek a mindennapokban. A Veszedelem egy dolog, jó időre vége. Megállják majd a helyüket ezek a farkaskölykök a politikától a csataterekig úgy, mint az öreg tette? Mellesleg érdekessége, hogy a legtöbb emberrel szemben nincs benne fajgyűlölet. A Veszedelmet végigverekedte Lotheringtől Denerimig, nagy hős nem lett belőle persze, csak egy marcona veterán, de ott volt alkalma vállt vállnak vetve törpékkel állni a csesznyék rohamát, illetve rimánkodta vissza a bűvigéivel életerejét a testébe elf gyógyító. Mondjuk úgy, az ilyesmi növeli az ember látókörét na. Kemény ember, hajlamos a kegyetlenségre ha úgy adódik, de ok nélkül soha. Nem sok minden maradt benne az egykori kölyökből, aki felcsapott katonának. Talán a hite, ami még úgy ahogy épp. A Teremtőt, Andrastét és persze a Káptalant sosem tagadta meg, bár nem egy fanatikus alkat.
Felszerelés: különböző darabokból összedrótozott közepes fémvértezet, hátizsáknyi úti cucc (szárított élelem, kötél, pálinka, víz, egy napi tűzifa, takaró, pár bőrszíj, stb). Ezek alatt egyszerű, kissé kopottas úti ruházatot visel és elnyűtt gyalogbakancsot. Pénzeserszényt, húsvágó kiskést, meg a hasonló alaptárgyakat most had ne soroljam fel.
Sorskovács - ahogy ő maga nevezi jellegzetes, mindig nála lévő fegyverét. Ez egy kétkezes, mágiával is megerősített kalapács, amit még a Veszedelem idején zsákmányolt, egy csesznye holt kezeiből csavarta ki. Azóta is jó szolgálatot tett mindig, minden helyzetben ez a dögnehéz, ellenben igen komoly rombolás okozására képes eszköz. A belebájolt mágiának hála ha valakinek odasóz vele, akkor a pöröly ütőfelülete kékes szikrákkal villámlik, még több kellemetlenséget okozva annak, akit megtalál. - 1 kredit
Előtörténet: A kocsma olyan volt mint bármelyik más késdobáló Anderfelstől Fereldenig. Füstös, dohos, bűzös és vidám. Nótázó vándorlegények, randán elázott zsoldosok, kártyázó kereskedők és szorgosan dolgozó tolvajnépek töltötték meg. Magam is csak egy voltam közülük. Nótázni nem nótáztam ugyan, a szerencsémet meg egy életre eleget kísértettem már ahhoz, hogy még a kártyával is feszegessem a határokat a Teremtőnél, de elázni biza lassan tényleg eláztam. Sokadik kör volt ez, a sokadik gyomorégető ital. Kézfejemmel töröltem le a pofámról a sör habját s a mai este már sokadszorra találkozott a tekintetem a rendi ruhát viselő nyiszlett kölyökével. Az ő kék szemei valami lelkes kíváncsiságtól csillogtak. Az én savószín szemeim legfeljebb a szesztől, de mivel lassan két órája bámult rám mereven csak nem bírtam tovább és morózusan az asztalomhoz intettem.
- Akarsz valamit fiú? Vagy csak a pofámat bámulva sikerült elábrándoznod a Káptalan valamelyik tanításán? Ha utóbbi, akkor sürgősen vizsgáld meg, miből van a gyertya ami mellett esténként mereszted a bávatag szemeid a könyveid felett, mert valamit belekeverhettek a faggyúba. De ha az előbbi, akkor bökd ki szép öcsém, mi nyomja a csőrödet, mert igen nagyon kezdesz vele az idegeimre mászni - löktem felé a kupám mellett álló boroskancsót, töltsön magának is. A kölyök feszengve nézett rám, majd vakarózva, nehézkesen belekezdett:
- Nem akarom uraságod megbántani, nem is volt szándékomban, csak... magát mindenki külön is emlegeti és tisztelettel szólnak uraságodról és... na szóval...
Szemforgatva meredtem a Káptalan ifjú és persze tipikus növendékére. Teremtőnk! Ezeket valahol tenyésztik. Az ábrándos tekintet, a rajongó pillantás, az átszellemült arc. Mennyi ökörséget betanultathattak vele a templomban... Megráztam a fejemet:
- Na szóval valamelyik este a vén, féllábú Barlin felöntött a garatra és túl sokat fecsegett mi? - húztam el a számat. - Tudod fiam, valaha tényleg itt verekedtem. Akkoriban helyre kis falu volt Lothering, de lassan persze újjáépül. Barlin akkor is kocsmáros volt, akkor is kopaszodott és akkor se volt annyi esze, amivel megkülönböztethetné a nemesebbik felét egy földbe ásott lyuktól. A kocsmája leégett, a fél lába odalett, de mivel nem hagyta hátra éjfatty csemegének egy tucatnyi szétugrasztott gyalogos darabont, hát kapott egy esélyt a Teremtőtől. Ő meg visszajött, újra kocsmája van, csak most már A Szürke Kamaráshoz címezve és mivel én is verekedtem, na meg mert egyike voltam azoknak, akik felhajították akkor egy társszekérre, hát ezért méri nekem ingyen az első vizezett sört minden áldott este, ha erre járok. Mérne többel is, ha mesélnék a helybeli kölyköknek azokról az időkről, az ilyesmi most még feldobja a hely forgalmát. De tudod nem mesélek. Nem szoktam. Te meg aligha így képzelted a nagy háború egyik elfuserált hősét, ha jól gondolom. Na ez azért van fiam, mert egyrészt nem vagyok hős, másrészt neked meg fogalmad sincs, mi is az a Veszedelem. Értjük egymást?
- Uram... - kezdte félénken, mire rögvest letorkolltam:
- Neked urad a Teremtő, úrnőd meg a helyi anya, de én aztán biztos nem. Se bann, se teyrn, se semmi ehhez hasonló kutyafattya nem vagyok és még senkit nem vágtam agyon azért, ha a nevemen szólított.
- Értem... őőő... Hrothgar mester... Miért nem beszél soha a Veszedelemről? Hiszen úgy hírlik hősiesen küzdött szinte az összes nagyobb csatában... - kérdezte halkan. Felmordultam:
- Hősiesen? Fiam, assz'em nem figyeltél oda arra, amit beléd próbálnak verni a nagytekintélyű papok, meg a korhely bárdok véd és dacszövetségének kiválóságai - húztam el a számat. - Ha hősöket keresel, akkor Aedan Cousland a démonölő, Alistair a Vezérkamarás, Leliana a hittel szóló dalnok, Wynne a Teremtőben sosem kételkedő mágus meg a többi ilyesféle aki eszedbe kell, hogy jusson. A magamfélék sosem voltak hősök. Nem az teszi az ilyesfélét, hogy övig sárban dagasztva verekszel egy istenverte barikádon s amikor a harmadik bajtársad is kidől mellőled egy jóképű éjfatty vassal együtt csapja szét a válladat. Az olyanok a katonák ecsém. A bárdok énekét figyeld. Azok mesélnek a hősökről.
- Mi ez, ha nem hősiesség? - hevült lelkesedve a fiú.
- Kötelesség - dörmögtem csendesen, újratöltve a kupámat.
- Igen, a haza védelme - bólogatott hevesen a növendék, amire már megvetően horkantam fel.
- Haza, mi? Ha éppen tudni akarod, akkor valahol Anderfels környékén vajúdott anyám az út mellett a világra. Biztos alig várta már, tudod, amíg vemhes, addig kevesek viszik el egy kör mulatságra. Na mit bámulsz? Ennyit csak tudsz a világról! Anyám olyasféle nő volt, akit igen sokan ismertek, épp ezért aztán apámat senki, még talán ő maga se tudta volna megmondani melyik férfiember volt az. A vérem olyan sokszínű, mint a denerimi kóbormacskáké. Hogy Fereledenben nőttem fel, az éppen csak annak köszönhető, hogy jó anyám sosem volt valami világszép teremtés egy normális bordély falai közé való. Vándorló, útszéli markotányosnőnek viszont még elment egy ideig, míg egy cudarabb télen a hidegkórságtól véresen köpködte ki a tüdejét. Én vagy útonállónak, vagy tolvajnak vagy katonának állhattam, hát ezekből az utóbbit választottam. De hidd el nekem szép ecsém, nincs normális emberfia, aki mezőkért, meg hegyekért verekszik. Azok a rétek meg ormok ott voltak még a nagyapád előtt is és ott lesznek akkor is, ha az unokád megványadt vénemberként elalszik örökre. És azoknak mindegy, hogy ember, elf vagy egy nyomoronc csorlak talpa alatt hajlik meg a rajtuk tenyésző gomba. Ostobaság az egész.
- Kötelességről szóltál Hrothgar mester - vetette ellen a suhanc.
- Úgy van - biccentettem a padlóra sercintve. - Kötelességről. De nem efféléről. Nem értheted, amíg nem látod. Ha ott szorongsz egy nyomorúságos porfészekben, ahová hetek óta csak elcsigázott, netalán félelemtől félőrült menekültek érkeznek, belenézel a helyi parasztlyány szemébe, aki inkább szegényes csapdákat vásárol néhány átutazó martalóctól, minthogy meneküljön, hátrahagyva azt a kis összekuporgatott vagyonkáját, amit szülei élete munkájával szereztek neki, hogy aztán Denerim vagy Redcliffe felé félúton dögöljön meg az országút mentén az éhségtől, hidegtől vagy valami vadállattól, akkor döntened kell. Továbbállsz, mint a martalócok, akik zsebre vágják a lyány utolsó garasait és két perc múlva azt se tudják, hogy a világon volt, vagy megembereled magad, eszedbe jut az esküd, amit az első kardodra letettél és fölvonszolod a segged arra a nyomorúságos barikádra a hídnál, amit két nappal korábban még pár útonálló dobott össze. Ha végighallgatod a hősi szónoklatokat Denerim véráztatta falai alatt, eldöntheted miért harcolsz. Egy hetek óta rothadó királyi döghús emlékének becsületéért, vagy azért a két-három fickóért ott melletted, akikkel pár hete az őrség unalommal döglesztő órái alatt beszéltél a csontjaitok átmelegítő korty ital mellett, aki mesélt Denerimről, ahol felnőtt, ahol menyasszony várja, vagy éppen anya, testvér, net'án feleség meg csecsszopó kisded. Kötelesség. Ha már egyszer valaki vette a fáradtságot hogy kiokítson miként verd be valakinek a fejét egy jó nagy vasdurunggal, akkor már talán használd is mindezt, ha itt az ideje - ráztam a fejemet.
- A szádból keserűen hangzanak mindezek Hrothgar mester, pedig az ország megújulásának hajnalán lehettél ott - csodálkozott a fiú. - Amikor leszámoltak a hős Szürke Kamarások az áruló Loghainnel, trónra emelték a jó Anora királynőt és megmentettek minket az éjfattyak sötét hordáinak s Vezérdémonuknak a...
- Fiam, azt hiszem kezd felkavarodni a gyomrom, pedig messze járok még attól, hogy ehhez eleget ittam volna - reccsentem rá a növendékre. - Had mondjak neked valamit. Látod ott azt a megfeketedett deszkát a padlón? És azt a másikat a falon? A szemöldökfát? Jól gondolod. Megégtek valaha. Barlin nem egy vagyonos ember, fel kellett használnia mindenféle faanyagot, mikor újraépült a kricsmije, a régi maradványait is. Mi is ilyesfélék vagyunk, akik átéltük ezt az egészet. Mind hordozunk néhány üszkös gerendát odabenn - simítottam végig a mellkasomon ösztönösen. - De akik megéltük, azt is tudjuk, ez az egész ritkán fekete vagy fehér édes fiam. Teyrn Loghain Mac Tir... A hazaáruló, aki a halálnak adta a királyát, ha jól tudom efélékkel szennyezik most a magatokfélék eszét. Csak azt ne feledd ecsém, az ilyesféle lantpengetők koponyája szinte mindig befelé gyöpösödik, ha érted mire gondolok. Nem, mi? Na hát figyelj fiam. Loghain Mac Tir volt a legjobb stratéga ebben a nyomorú országban oda-vissza vagy nyolc generációra megnézve. Szedett-vedett paraszti felkelőkből olyan sereget képzett és vezetett, ami felszabadította Fereldent az orléz megszállóktól. Hős volt, igazi hadvezér, akit az emberei a pokol mélyére is követtek volna. Én így emlékezem a generálisra.
- Igen, hogy aztán cserben hagyja, sőt, csapdába csalja a vitéz Cailen királyt! - vágott közbe hevesen a papnövendék.
- És miért? - reccsentem vissza.
- Hogyan? - lepődött meg.
- Miért tette? - kérdeztem.
- Ki tudja? Hatalomvágy? Személyes ellentét? - pislogott a fiú zavarodottan.
- Hogyne - röhögtem fel örömtelenül. - A vitéz Cailen király egy istenverte bolond volt, aki holmi lovagregénynek tekintette ezt az egészet, hősi mesének, ahol majd a végén griffháton szárnyaló Szürke Kamarások között személyesen vív meg az éjfattyak vezérével. Ez volt Cailen. Úgy beszélt velünk, mintha valami isteni áldott hadjárat élőszent vitézei lennénk, a felét nem is értettük. Az öreg katonák kiköptek a nyomán, ha nincs ott a teyrn, kíváncsi lennék hányan maradtak volna az ostagari táborban. Emlékezz kölyök, hisz magad is megérted! A Veszedelem előtt a Szürke Kamarásosdi vezérdémonostól miegyebestől csak a gyerekmesék része volt, semmi más. Az éjfattyak a törpökön kívül mindenfelé csak a rossz gyerekek ijesztgetésére szolgáltak az anyák száján. Loghain a tapasztalatára és a seregére épített, nem holmi gyerekmesékre. Kívánom fiam, sohase éld át, milyen az, ha a mérleg egyik serpenyőjében a hűséged, a másikban meg a becsületed van. Mert az öreg alighanem ezt élte meg. Segítse a királyt a halálba vinni katonák tízezreit gyerekmesékben bízva, vagy hagyja veszni azt a bolondot de a mentse meg az országot? Azt hiszed könnyen megválaszolható kérdés? Azt hiszed vannak jó döntések? Meg hősök? Hősök... - keserű szájízem ellen felhajtottam a rossz, vizezett bort, majd a kölyök szemébe néztem: - A Veszedelem igazi háború volt öcsém. Nekünk jöttek az éjfattyak, pár hónapig hepajkodtak, aztán akkorát ütöttünk rajtuk, hogy szűkölve kushadtak vissza a rothadt járataikba megint egy pár évszázadra. Ez még mint mondtam, igazi háború volt és nézd meg Barlint, egy életre magán viseli majd a nyomait. Nézz engem. Bármelyik veteránt. Belerothadt a szívünk egy életre. Ami most jön, sokkal rosszabb lesz. A hősökből hadurak, diplomaták, királynők meg politikusok lesznek. De a nevük, meg az egykori tetteik elegek lesznek vagy tíz-húsz évig, hogy magadféle álmodozó kölyköket meg süldő lyányokat a zászlaik alá csábítsanak. Azokat, akik csak a dicsőséget látják, a magasztos dolgokat. De ezek a harcok mások lesznek. Bannok sora esett el, területek néptelenedtek el. Akik vállt-vállnak vetve küzdöttek az éjfattyakkal, most egymás torkának ugranak a koncért. Ehhez is kell a magunk fajta. Fegyverbírók, árnyékban osonók. De ez nem igazi háború lesz ecsém. Nincsenek nagy eszmék. Érmék vannak, amiknek aranyába már a verésükkor belecsorgatják a vért, mert azon váltjuk majd meg. Egymás vérén. Csodálod, hogy nem köpködöm el naponta a történetemet? Így is elég zavaros fejű, álmodozó kölyök sikál majd kardot egyik vagy másik bann seregében. De dicső napok nincsenek már. A magunkfajtának választása se sok. Ehhez értünk. Nem a kapa nyele, nem is az íróvessző törte ki a markunk, hanem a fegyver markolata. Neked, szép ecsém, neked még van más utad. Jól kezdtél neki. Ha jót is akarsz magadnak, akkor ne a kocsmák korhely, elázott bárdjaira, ne is a vén, kiégett veteránok meséire figyelj. Ott vannak a mestereid a templomban, a molyszagú talárjukban. Ők még tudnak mondani olyasfélét, ami hasznodra is válik. Meg mindenkiére. A mi nemzedékünket meg hagyjátok letűnni. Ez a legtöbb amit magatokért, meg a fattyaitokért tehettek. Na takarodj az asztalomtól, megszomjaztam és elég is volt a régi mesékből!
Szakértelmek:
Kétkezes fegyverekkel való harc - 1 kredit
Túlélés - 1 kredit
Pént. Okt. 11, 2013 3:26 am
